Szenteste

Az imádott férj az ágyban feküdt. Lesoványodva, szépen borotválva, selyem pizsamában, gondosan körülvéve virágokkal és újságokkal. Két dolog ötlött szembe a belépőnek. Az egyik:- Ezt az embert nagyon szeretik.
A másik, a szomorú tény:- Ennek, szegénynek már nincs sok hátra.

A felesége könnyei már elszáradtak, valahol, odabent.
Tudott vidám és csacsogó lenni, hogy könnyítse a könnyíthetetlent. Egyetlen tény volt nehezen megoldható, sőt lett egyre szembetűnőbb. A nyolc éves kislány – aki mellesleg imádta az apját – mellőzöttnek érezte magát a hosszan elhúzódó betegség miatt.
Minél inkább telt az idő, annál követelőbben lépett fel az anyjával szemben, hogy vele is törődjön. Ebben nem volt igaza. Az anyja nagyon vigyázott az egyensúlyra. Tudta, hogy a beteg javára – látszólag – nem billenhet el a mérleg. Igyekezete egy ideig be is vált, csak ahogy haladt előre a betegség, úgy lett a gyerek egyre türelmetlenebb.
Tudat alatt valószínűleg az apja állapota rémítette meg, illetve a veszteség is megfordulhatott a fejében. Ezt képtelen volt feldolgozni. Nem akarta odaadni senkinek az apját. Ez dühöt és tehetetlenséget váltott ki belőle.
Persze ő ezt így nem tudta volna levezetni, mint egy matematikai képletet. Gyerek módjára reagált. Pont az ellenkező jelzést adta, mint ami a szívében lakott.
Ha az apja megkérte, adja közelebb az újságot, kiment a szobából, mintha félrehallotta volna. Iskolából jövet volt egy kedves játékuk. Az apja rendszerint otthon volt, mikor megérkezett a kislány. Morogva megközelítette és barna medvehangon kérdezte:

- Miiiiiiiiiiiiiiii történt ma az ééééén kisbabámmal???-
Ezen rettenetesen jót lehetett szórakozni, mert kergetőztek egyet, aztán a kanapén ülve, részletes beszámoló következett. Sárika meghúzta a haját, a tanító néni nagy piros ötöst írt be, nagyon jó volt az uzsonna, mert a testnevelés órán rettentően elfáradt….
Ezekre a fontos dolgokra apa mindig reagált, majd elkezdtek beszélgetni azon a különös nyelven, amit csak ketten értettek – meg persze anya.
A betegség elvette a játékot is, megszaporította az ápolási teendőket, szóval a kerek, szép világ összeomlott.
Ennek a kétségbeesett kívánása torkollott aztán az egyre növekvő dacba. A kislány a betegségre haragudott – de nagyon. Azon viszont nem lehetett kitölteni a kétségbeesést. Ma este a fa feldíszítve állt már a másik szobában (anya, mint titkos angyal csinálta, ahogy szokás), mellette az ajándékok. Csengetésre vártak.
Majd az angyal csenget és kitárul a nagy ajtó, amin belát a beteg is. Fölkelni, odamenni, lányát ölbe kapva csodálni a szépséget – erre már rég nem volt ereje. Ahogy vártak a csengetésre, a kislányból kitört a hosszú hónapok felgyülemlett keserűsége: - Ha meghalsz, sokkal könnyebb lesz minden és nem kell téged sajnálni! – kiáltotta és zokogva kirohant a szobából. Aznap nem is jött elő. Hagyták. Értették ők jól a kicsinyke lélek végtelen nyomorúságát, csak ezen ők már nem tudtak segíteni, mivel a gyógyulásról nem lehetett szó.
Másnap nem említették fel az esetet. Lett ajándék bontogatás, meg csillogó karácsonyfa bámulás. Látszólag megnyugodott a gyerek. Többé soha nem volt gonosz az apjához. Régi kedvessége is visszatért. Odasimult hozzá, mesélgetett mindenféléről.


Januárban halt meg az apa. Nem szenvedett, csak elgyengülve elaludt. A felesége reggel vette észre, nem lélegzik többé. Mellette aludt, végig, egész betegsége alatt. Nagyon szerették egymást és az asszony azt is tudta, soha többé nem akar ebben a házban idegen férfit látni. Hamvasztást beszéltek meg. Hatalmas fehér rózsaerdő borította az urnát rejtő faragott dobozt.
Elé nagy gyertyát tettek és a férj mosolygós fényképét.
Több virág nem volt és kettejükön kívül senki más.
Csak a szerzetes imádkozott, latinul, de ének, vagy zene sem volt. Nem vitték haza. Fülkébe került – mégis ne a föld alá. A kislánynak még kellett a lehetőség, hogy megemlékezni legyen hová kijárni. Nyolc évesen még nagyon messzi a nagykorúság!

A pap elköszönt, ők még maradtak. A kislány előre lépett és a zsebéből egy csillogó, piros gömböt varázsolt elő óvatosan. Rátette a rózsákra. – Ugye, apa, nem haragszol? – kérdezte, nagyon komolyan. – Ugye, tudod, miért volt „az”, pont karácsonykor velem? Szeretlek. –
Azzal visszalépett az anyja mellé, aki lágyan megsimította az arany fejet: - Akkor is tudta ő már, hidd el, szivem. Soha nem haragudott! Sőt – nagyon féltett téged. Sajnos, ilyesmi nagy idegfeszültségben megesik.
De akkor is arra gondolt apa, mennyire szereted és mennyire pánikba estél egyszerre, hogy elveszíted.
Nyugodj meg és őrizd a mosolygós apát a szívedben! –

Lassacskán bandukolt a kijárat felé a két elárvult, vékony alak. Fogták egymás kezét és pontosan tudták, bármi lesz is, többé már semmi nem lesz ugyanaz mint régen.
A kislány szólalt meg:- Szeretni fogjuk, amíg élünk! –
Hosszú idő óta az anyja szeméből kibukott egy hatalmas, forró könnycsepp. Rábólintott a mondatra és elindultak ki a nagyvilágba, kipróbálni, hogyan élnek az árván maradottak.