Hivatásos koldusok

Németországban tartózkodásom alatt véletlen egybeesés folytán olvastam egy cikket Stuttgartban praktizáló hivatásos koldusról. A cikk olvasása után nem sokkal egy forgatócsoport dokumentumfilmet készített erről az életformáról.


Tizenöt évvel ezelőtt járunk, ezt elöljáróban meg kell mondanom. Meglehetősen elgondolkodtatott mindkét médium érdeklődése. Saját szememmel csak annyit láttam, nagyon kevesen vannak. Amikor már sokkal később, vendégként töltöttem kint pár hetet, sem a forma, sem a látvány, sem a minőség nem változott.
Ha valaki olyan ellehetetlenülésbe esik, ahonnan nincs kiút, vagy nem is akarja, hogy legyen, ezt ott elfogadják. Meg kell mondanom, nagyon kevesen vannak. Nem visszataszító a látványuk. Úgymond, adnak magukra.
Kezdeném a hivatásossal. Ő elmondta az újságírónak, nem talált munkát a saját szakmájában. Kilincselt, majd letörött a keze. Aztán jött a munkanélküli segély.
Sokáig el lehet vele játszogatni, de a hivatal egyszer ezt is megunja. Maradt a semmi, család viszont volt. Az első alkalommal, s innen őt idézem, azt hitte ott hal meg a helyszínen. Forgalmas belvárosi utcát nézett ki magának. A helyet a későbbiekben nem változtatta. Törzshelye lett. Az első pénzérme elfogadása maga volt a pokol. Süllyedés a föld alá. Aztán szóltak is hozzá, egy-két szót.
Meg is álltak pár percre. Lakás kellett. Enni négyőjüknek kellett. Maradt.
A riport idején már négy éve „dolgozott”. Minden nap. Esőben, fagyban, negyven fok melegben. Elmondása szerint havi jövedelme háromezer és ötezer márka között mozgott .Kertvárosban bérelt házat. Rendesen meg tudtak élni. Mennyit adnak? Embere válogatja. Van aki filléreket .Kedves öreg hölgyek sokkal többet.
Le is ülnek beszélgetni. Kirívó eset volt az elegáns, idős hölgy ,aki száz márkát adott. Rettenetesen nagy pénz! Figyelmeztette, nem tévedett-e? A hölgy megnyugtatta, nincs erről szó .Ezt neki szánta. Ez az övé, nincs tévedés.
Csak addig rossz, amíg az ember arcán elég vastag nem lesz a bőr, ezt elviselni.
Mi lesz később? Erre nem tudott válaszolni. Valahogy lesz.
A dokumentumfilm hősei láthatóan alkoholfüggők voltak. Tisztelték egymás körzetét. Egy páros életét követte jobban a stáb . A fiatalember jókezű lakatosként egyszerre utcán találta magát. Ekkor találkozott az idősebbel. Nem is ment sehová többet hivatalossá tenni a helyzetét. Az idősebb rossz bőrben volt mostanra. Korát nem tudtam volna meghatározni .Ők kérdezték ki belőle a hatvan évet. Lánya jól menő fodrász egy belvárosi üzletben. Nagyon jó gyerek. Ha látja messziről az öreget, kiszalad a boltból, itt egy ötvenes, papa, aztán tünés. A fiatalember viszi a szót. Olyan mint az apám. Mindenre ő tanított. Most én vigyázok rá. Szüksége van a melegre, gyógyszerre, kerítek mindent. Nappal egy vendéglőből – tálcán – kihozták az ebédet nekik. X úr, jó étvágyat, majd elviszem az edényt, így a felszolgáló kisasszony. Az ebéd a tulajdonos napi adománya volt. A fiatal beavatta a stábtagokat a szakmai fogásokba. Nem szabad rámenősnek lenni.
Akin látszik, hogy nem akar adni ,azt nem kell zaklatni. Rossz fényt vet rájuk. Akkor a többiek sem adakozóak. És így tovább. Minden szakmai fogás már nem jut eszembe. Az viszont élesen előttem van, ahogy teljes camping felszereléssel megágyaznak egy nagyáruház bejáratánál. Hálózsák, camping gázfőző, konzervek, edények. Rendőr ilyen helyről soha nem zavart el senkit.
Jöttünk haza előadásról késői órán. Járőröző autót is láttunk. Soha nem mondta – pakolni. Nem szégyellik, elfogadják, hogy van néhány ember, akiben valami elszakadt ott legbelül.

A második rész vetítése után elsötétedett a kép, rajta a felirat: a forgatás befejezése után rövid idővel az idősebb – itt teljes név – elhunyt. Itt megállt bennem a levegő. Végiggondoltam, milyen lehet, amikor nincs hová hazamenni, amikor nem vár senki és amikor ez már nem is érdekel.
Egyetlen ember fontos a számomra, aki csóró kezdőként befogadott, segített túlélni, s most ő is elvitte a hideg, a betegség, a lélek üressége. Elképzeltem, hogy kérek valakitől. Ha ad rettenetes, ha nem ad, az is. Talán szerencse, hogy a fiam ezt nem akarja átérezni. A belvárosban sétáltunk ketten. Angyalarcú szőke fiú ült a lépcsőn ,táblával. Én mindig adok. Az én fiam ezt most megakadályozta.
Megértelek, mondta, de én naponta teszem kockára az életemet kilométer ezreket levezetve. Ha kiülök ide kényelmesebben keresek, csak hideg van. Tudom,hogy nem volt igaza, pedig egyébként mindig igaza van. Adni máskor is fogok. Vele ott nem akartam tengelyt akasztani. A szomorúságomba belevegyült a biztos tudat öröme – nem érti meg. És mit mondjak: ennek örülnöm kell. Nagyon melegszívű, nagyon segítőkész, mindenét odaadná – de itt talán a tétlenséget látta meg, szemben az ő veszélyes és rengeteg munkájával – de az üres szívbe nem látott bele. Amíg célja van, addig előre fog menni. Én meg, haszontalan vénség adok, holott tudom jól ,ezzel nem segítettem semmit.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man