Félbemaradt vallomás

 

 

 

 

Az igazsághoz hozzá kell tenni,hogy az én helyzetem nagyságrendekkel volt könnyebb,mint a tied.Én letettem már a nagyját.Magamért voltam felelős.

Gyerekeim maguk keresték a kenyerüket.Kis anyamelegért,anyaszagért jöttek haza.

 

Te más helyzetben voltál.Mindez veled később történt.Amin én már túlestem,te most kezdtél bele.Így találkoztunk.Nem hívtalak.Kerestél,jöttél,de nem tudtad mit akarsz.Nem segítettem neked.Nem azért,mert gonosz vagyok.Arra tanítottak,amire aztán én is a gyerekeimet,nagyon keményen:tiszteld a másét.

Ha eddig betartottam és elfogadtam ezt a törvényt,miattad miért szegném meg?

Hasonló csapdás állapotot voltam szíves már átélni.”Láthatásos”,elvált emberhez feleségül is mentem,dőrén.A kéthetente rámakasztott hatéves gyerekkel nem is lett volna különösebb bajom.Jólnevelt volt,nem zavart sok vizet.Egyet azonban nem tudott nekem produkálni.Nem az enyém volt.Mindenki egy kicsit fogyatékosan születik.Az én fogyatékosságom mellesleg gyógyíthatatlan.Más gyereke iránt semmi affinitásom nincs.Három volt az enyém,hárommal tudok anyaszívű szülő lenni.Merev vagyok.Tudom.De a máséra nem tudok rászólni,nem tudok vele bánni.Eszköztelenné válok.Rá is ment az egész házasságosdi,amit el sem kellett volna kezdeni.Egyetlen mentségem az volt,hogy már meg voltam gyűrűzve,mint a postagalamb.

Be is jelentődött a nagy népi hurálnak,hogy házasodunk,házasodunk.Mikor minden kész tényként szerepelt,akkor lett bemutatva a gyerek.Megnéztem magamnak az ártatlant és azonnal felismertem – soha az életben nem leszek képes szeretni.Én ilyen tekintetben vagyok féllábú.De megjegyeztem egy életre.

S most jössz te.Amit kaphatsz,nem elég.Mit akarsz,azt nem tudod.Őrlődsz,mint búza a garaton.Ilyenkor olyan szenvtelen arccal tudok ülni,mint egy A 4-es papírlap.Ismerem magamat kívülről.Amikor én nem tudok akarni,ott a dolog el van veszve,mert értékelhető esetben azonnal van megoldás a fejemben.

Közben szakad meg a szívem érted,ahogyan téblábolsz a szobában fel- és alá.

Szememmel követem ezt a kínai szerzetesnek is dícséretére váló sétát.A szívem nem követ téged.Sok terhet vettem már át.Ez nem fog menni.Igazából érveid sincsenek,csak a nagy kétségbeesett eszköztelenséged.A szíved tudja,mit akar – talán.Az eszedben rettenetes káosz és félelem.Tényleg nem tudom megoldani.

Te pedig a szíved mélyén ezt nem hiszed el.Marad a séta,az A 4-es.Ilyet játszunk fél délután.Mondod te szépen,mi vagyok én neked,mire lennénk képesek együtt.Én csak az amerikai esküvőkre hivatkozok,ahol a nászautó után kötött colás dobozok csörögnek az úton.Neked sok ilyen utánfutó csörög a hátad mögött.Én meg már sem elég rugalmas,sem elég puhára főzhető nem vagyok ahhoz,hogy ezt elviseljem.csak azért,hogy legyél.S még egy gondolat bevillámlik:-Jézusúristen!Akkor álandóan leszel!Arra én már nem vagyok képes!- Ha viszont kihajintanak,neked nincs hová menned.Itt ragadsz a nyakamon,pedig én soha nem ígértem ilyet.Semmilyet sem ígértem.

Annyira értjük egymást,hogy a mondatot se kell befejezned:-Pedig én azt hittem… kezded el gyámoltalanul,és én nagyon megsajnállak.-Nem jól hitted.-ennyire telik tőlem.Isten bizony sajnállak.Nem tehetek érted többet,minthogy itt ülök és nézem a fel-s alát.Ahhoz a helyzet már túlérett,mint a rothadó-félben lévő alma,hogy néhanapján benézz.Meg az ki a tetünek lenne megoldás?

Amott meg se tudnád magyarázni,hol a fészkes fenében maradtál el.Minden percedet számontartják.Látom én,hogyan fogyik el a cérnád.Igazából azt várom csak,mikor vágod rám az ajtót.Pont.Ezzel meg is oldódna a lehetetlen.Mindenki marad a helyén.Nem vagyok én tanár.”Megoldókészség elégséges”.Élni szeretnék,mint az emberek szoktak.Nyugalomban,békességben.Tisztán,ködös háttér,megoldatlan képletek nélkül.Mivel én csak beengedtelek és meghallgattalak,még csak a pilátusi teendő sem marad rám.Nem kell a kezeimet mosnom.A szerzetesi sétaúton elérsz az ablakig.Azt gondolom,kinézel szórakozottan.Alattunk a nyári város.Semmi nem akadályozza a szemet.El lehet látni bármeddig.Amikor kihajolsz,azt gondolom,az utcán láttál meg valamit.

Visszanézel,kopog a hangod,mint novemberben az eső:-Tudod,szép lett volna…

Már nem látlak.Fel sem fogom,mi történt.Szinte gépiesen nyúlok a telefonért.

Mentő,rendőrség,kitárom a bejárati ajtót….Szúrós szagra ébredek.A mentős tartja az orrom alá.Kinyitom a szememet,köhögök.-Jól van!-hallom a biztatást.

Lábra állítanak.Viszonylag megy simán.A hangom erősre,parancsolóra sikeredik:-Ki akarok nézni!-Nem akadályozza senki.A betonon a fekete műanyaggal letakart valamit látom.Nem tudom a fejemben összerakni,hogy a valami,meg te az egy és ugyanaz.A rendőrtiszt rutinosan feltesz három kérdést.

Többre nincs szüksége.Pihenjen le,mondja,kapott egy nyugtató injekiót a mentőorvostól.Érdekes,senkine nem jut eszébe,hogy én is kilökhettelek volna.

 

 

A temetésedre nem mentem el.Nem járok temetésre.Bár semmi takargatnivalóm nincs,úgy gondolom,ez a családodra tartozik.Azt még meg lehetett magyarázni,miért voltál ott.Se azelőtt,se akkor nem történt olyasmi,amit a szememre vethetne a társadalmi konvenció.Annál sokkal több történt.Ahhoz viszont csak ketten értettünk.Te,meg én.Álmodom rólad sokat.Mindig sétálunk.

Te beszélsz,sokat nevetünk.Tréfásan átfogod a vállam,aztán elengeded és mutogatsz a levegőben,ahogyan szoktál.El sem tudom képzelni,hogy anélkül beszélj valami fontosról,hogy ne rajzold a levegőbe is a lényegét.Ilyenkor nem félsz semmitől,ilyenkor nem nyomasztanak gondok,ilyenkor csak az enyém vagy.Kár,hogy ennyire későn jöttél…

 

 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man