Kopogj be... vajon odabent is ezt akarják ?
( Nem minden eset azonos )

Derűs elhatározás

Festette: Farkas Rudolf

A kicsi, öreg hölgyet nagyon kedvelték a környéken. Igazi kis hölgy volt. Mindenkivel barátságos, mindenkihez volt kedves szava. A köszönéseket szívélyes mosollyal viszonozta mindig.

Patyolat kis lakása olyan volt, mint egy okos ékszerdoboz. Semmi fölösleges tárgy. Mégis az egészben annyi kedvesség és szeretet volt. Mindenki, aki ott véletlenül megfordult, gondolta is magában, bizony így kell méltó módon élni. Könyvek, festmények, fényképek, szőnyegek és csak annyi bútor, amennyi őt kényelmesen kiszolgálta. Picike földi paradicsom. A környezet mindig a benne lakó ember lelkületét, életfelfogását tükrözi. Na,meg persze az intelligenciáját is.
Vénséges, foszladozó, szemétre való marhaságokkal csak az veszi körbe magát, akiből az időskori hibbantság kihozza a kései güzülést. Az idős kor nagy tréfamester. Úgy átalakítja az eredeti emberi természetet, mintha gyurmával dolgozna. A nagyvonalú garasosan kicsinyes lesz. A garasos elkezdi szórni még azt is, ami nincs. Emlékeket ferdít. Rémálomból angyallá válik valaki, a jóságos emléke meg halálos förtelemmé „nemesül”. Orvosdoktor tudós emberek elintézik annyival: agyi érelmeszesedés.
Ez így rendben is van, de jobb a családnak a kötögető, kedves nagymama, akinek mindenkihez van egy okos, jó szava. Az már kevésbé viselhető, ha a nagymama kötekedő, szűkszemű sárkánygyíkká változva köt bele az élőfába is. Ember legyen a talpán, aki ezt orvosi segítség nélkül meg tudja úszni. Nagyon kiborító tud lenni, s hiába tudjuk a feloldozást, hogy nem tehet róla. A környezetet mégis megeszi a sárga fene. Nap, mint nap.
Ebben az esetben ilyen elváltozásról szó sem volt. Környezetet meg azért sem lehetett keseríteni, mert ahhoz túl messze éltek, hogy akár heti kontaktusban tudtak volna lenni egymással. A férjek elmentek, de valahogy már a kis hölgy nem is érezte a hiányát, hogy kerülgessen egy harákoló vénembert. Azt tartotta, s ez gondolati tisztaságának ékes bizonyítéka: mindennek megvolt az ideje.
A gyereknevelés, az nagyon szép volt. Azt el is határozta, hogy a fontossági sorrendben ezt az időszakot a legelső helyre teszi.
Szívében mindig mosoly keletkezett, amikor visszagondolt a bájos csacskaságokra, az ő ölében kisírt sérülésekre, vagy lelki bántalmakra. Nagyon jó volt vigasztalni, simogatni. Megnyugtatni a szepegő parányit, meg később a vállán zokogó gimnazistát, aki az első „tettleges”szerelmet és annak hamar végét siratta el oly keservesen. Azt már megértette, hogy a fiúkat nem kellett volna ennyire jónak nevelni. Persze, hogy nemcsak rajta múlott. A genetika ha rásegít viszont, akkor az ilyen jóságos emberekkel bizony alaposan visszaélnek. Ez szakasztott így is történt.
Valahogyan mégsem bánta meg. Lettek volna vadállatok? Azt nem lett volna képes elviselni. A sorrendben még három ember kapott helyet.
Őket őrizgette nagy megértéssel, szeretettel, sajnálkozva, hogy a dolgok nem sikerülhettek. Azok már nem éltek, de hogy hogyan kellett volna másképpen, azon sokszor, erősen elgondolkodott. Nem jutott hitelesebb eredményre, mint ahogyan a valóságban is megtörténtek az események. Belátta – nem lehetett ez másképpen sehogy sem. Pici varázslattal elfelejtette a kellemetlen emlékeket és csak és kizárólag a napfényeset volt hajlandó megőrizni. Ezzel így rendben is volt.
Annyit evett, mint egy madárka, gyógyszereket nem volt hajlandó bevenni.
A gyomra úgysem bírta őket soha életében, most meg nevetségesnek találta az egész erőlködést:- mit hosszabítson meg, mikor az életnek nevezett egész hóbelevanc így is feleslegesen hosszúnak bizonyult számára. Nem tudta letenni azt a rossz szokását, hogy szeretett hasznos lenni. Minden napra kitűzött valami „fontosat”és azt nagy szorgalommal végre is hajtotta. Erő már nem volt sok. A nagyobb munkáknál – négyszer egy évben – elhívott egy nagydarab, jóindulatú asszonyt. Megegyeztek, soha nem volt szűkmarkú, s ilyenkor ablak és függönymosás, teljes átporszívózás megvolt. Addig el is ment otthonról, mert fájt a szíve, hogy már nem tudja megcsinálni, aminek régen a sokszorosát elbírta. Jolika koradélutánra elkészült. Ő hazajött, nagyon megköszönte, bőségesen kifizette, s ragyogott minden. A napi apróságok már semmi gondot nem jelentettek. A lakás teljesen egyszemélyi felségterület volt.
Amikor a gyerekek nagynéha jöttek, be kellett látni, hogy azért a néhány alkalomért nem lehet egy kastélyt fenntartani. A látogatásokkor viszont egy idős ember rendjét szétdobálni barbárság. Máshol szálltak meg, s csináltak nem fárasztó közös programokat. A régi teljes összebújás eltávolodását okosan tudomásul vette, s önvédelemből inkább nem gondolt direkt azokra a fájdalmasan melegszívű időkre… Azok már elmúltak, s most a saját gyerekeikkel élnek úgy, ha emlékeznek a saját gyerekkorukra – és ha van egy csöpp eszük.
Az idő így telegetett csendeskén, könyvek, filmek, falatka finomság társaságában. Amikor jött a telefon, hogy idén karácsonykor is itthon maradunk, mert rossz az út, meg úgyis találkozunk…akkor megvilágosodott. Világos kis perszóna volt. Most hagytuk abba- gondolta nagy derűvel. Most még én határozok. Ha már nyálát csorgató képződménnyé válok, akkor ez a luxusom sem marad. Az egyetlen gyógyszer, ami volt otthon bőséggel, az altatója volt. Rémülettel töltötte el az álmatlanság. Emiatt kapott mindig kellő mennyiségű receptet az ezer éve ismert orvosától, akivel jobbára csak elbeszélgettek. Meggondolta és megfontolta. Jóleső nyugalommal dicsérte meg magát, milyen jól megszervezett mindent .Mikorra Jolika benéz, mert nemcsak takarítani szokott, addig még van három nap. Szétnézett a patyolat lakásban.
Egy fényképet az ágya mellé tett. Szépen megágyazott este,mint máskor. Olvasólámpa, szemüveg és a világ egyetlen verse a kezében. Lezuhanyozott, fölvette a pólószerű, mókás inget. Az egybesöpört tablettákat, amiknek a dobozát gondosan kivitte a lakásból, minden gond nélkül lenyelte narancslével. Elmosta a poharat. Mégegyszer alaposan körülnézett, hogy minden a helyén legyen. A színes párnahalmot játékosan megpüfölte, hogy „habos”legyen. Aztán lefeküdt. Szemüveget vett, s bársonyos sárga fénynél elkezdte olvasni a szívének legkedvesebbet…

Jolika a kulcsával jött. Ez meg volt beszélve, minek az értelmetlen beengedősdi, mikor csak neki volt a lakáshoz teljes kulcskészlete, senki másnak. Csodálkozott, hogy a kis hölgy, apró félmosollyal még alszik. Villámgyorsan észre térítette az égő olvasólámpa és a fentmaradt szemüveg. Eloltotta a lámpát, összehajtotta a szemüveget. A két kis kezet összekulcsolta és tárcsázta a mentőket. Jó lélek volt szegény, még arra is gondja volt, hogy ilyen szépen eltakarította magát – gondolta egy könnyet elmorzsolva Jolán. Szíve szerint nagyon sajnálta, de ott mélyen legbelül teljesen igazat adott neki. Szépen élt, ahogy akart, nem engedett ostoba parancsoknak, s az eltávozását is maga határozta meg. Kivételes adottság az ilyesmi. Nem jár mindenkinek. Azzal a kiürült, bájos babalakás ajtaját gondosan bezárta. Előzőleg ágyat húzott és úgy csinálta meg, ahogyan az nappalra lenni szokott. Úgy hagyta ott, mit egy fénylő madárkalitkát.
Csak a dal ment el belőle.