(Foto:Scheffer János )

Amikor megöregszünk

Az asszony bájos mosollyal, békésen fogta a férfi kezét. Az az ágyban feküdt, szinte mozdulatlanul. Kifárasztotta a betegség, a tétlenségre kárhoztatott, lét nélküli lét.
Ilyenkor meggyűlölik azt, aki töretlen kitartással mellettük áll, velük van – és látszik, hogy egészséges.
Nem is lehet ezen felhördülni. A tehetetlenség, a fájdalom türelmetlenné tesz. A mozgékony, szangvinikus természetet meg agresszívvá válik.

Az asszony mesélt, szakadatlan hittel, milyen lesz, ha a férfi felgyógyul és szépen, együtt megöregszenek.
- Te már is öreg vagy! – hangzik a kíméletlen szúrás az ágy lakójától. Hááát – igen. Nagy korkülönbséggel házasodtak. A férfi sokkal fiatalabb volt. Látszani látszott, persze, hogy nem egykorúak, de nem volt zavaró, pláne megalázó. - Fene a sima pofádat!- gondolta tiszteletlenül az ágyban fekvő. Nem, nem volt benne rosszindulat, csak mérhetetlenül igazságtalannak tartotta, hogy a fordítva elképzelt, eltervezett ápolást most a sors megváltoztatta. Évek múlva ő akarta dédelgetni, bugyolálni és átsegíteni a feleségét.
Oda, ahol már nem fáj semmi. Annál kétségbeejtőbb volt, hogy ő, a kicsattanó fiatalság ágyban fő – a másik meg karcsún és sima arccal jár- kél körülötte és soha nem szól vissza. Eleinte nagyon örült neki, hogy mellette van. Lassanként gyűlölte meg. – Mit játszod itt nekem a kedves nővért? – gondolta, de ki még nem mondta.
Kritikával leste a lágy, asszonyos mozdulatokat, ahogy mosdatta, ahogy segített enni – később már etette, ahogy felolvasott neki, vagy csak beszélt hozzá. Terebélyesedett benne a harag ( a daganat ilyenkor nyomja az agynak azt a részét, amivel kontroll alatt tudjuk tartani a magatartásunkat), ilyenkor már gorombáskodott is.
Káromkodott, mint egy kocsis. Később nem emlékezett semmire, de a rossz érzés a másik iránt megmaradt.
Egy délután az asszony kezébe fogta a beteg kezét és elkezdett mesélni arról, ismét, mi mindenre fognak majd időt szakítani, ha már idősebbek lesznek.
- Ha én meggyógyulok, itt hagylak a francba! Hozzám egy fiatal csaj való! Azt elviszem utazni, te meg csak szarakodjál, amit akarsz! Nem tudod elképzelni, mennyire utállak itt körülöttem! Legszívesebben fölkelnék és felrúgnálak, te ájtatos, szentpofájú! –
Ez azért már mégis meglepő tiráda volt, erre válaszolni kellett. – Elmehetek, de akkor ki lesz itt veled? – Vagy vissza akarsz menni anyádékhoz? Azt is el lehet intézni!
Egy távolsági mentő megoldja – ha így gondolod. – válaszolta higgadtan az asszony és kiment a beteg mellől.
Dolga is volt kint, meg hagyta is most egy kicsit, mert az ilyen rohamok nagyon kifárasztották a beteget.
A kirohanás után már másnap beállt a csend. A beteg nem szólt, nem evett. Némi folyadékot elfogadott, de soha nem lehetett tudni, észnél van-e? Egyáltalán, tudja-e, mi történik vele és körülötte, vagy alszik szakadatlan.

Hirtelen és megmagyarázhatatlan módon egyik délutánon, alkonyatkor megfogta az asszony kezét.
- Nagyon szeretlek. Senki nem volt ilyen fontos a számomra. Nem tudom kimutatni de erről nem tehet az ember. Jobb hogy elmegyek, mert úgyis csak marnálak!-
MOST ESZMÉLTEM RÁ, NINCS BENNEM BÉKE! Talán soha nem is volt. Ne haragudj rám ezért! –
- Tudom.- hangzott a nyugodt válasz. Megsimogatta a szenvedő homlokát az asszony, majd kezét lágyan a kezébe fogta. A lélegzete mind egyenlőtlenebbé vált, majd egy hosszú sóhaj után teljesen kimaradt. Nagy szemei tágan bámultak a semmibe. A felesége tükröt tartott az orra elé, hogyha az nem párázik be, akkor tényleg vége.

Nem párásodott be a tükör, sem a pulzus nem válaszolt, a nyaki verőér sem. Akkor lezárta a két szemet. Mindkettőt külön- külön megcsókolta:- Már béke van veled, szívem, olyan béke, ami életedben talán egy percre sem közelített meg! – ezt mondta hangosan, majd mentőt hívott. A halottal többé nem foglalkozott, mert a családnak homlokegyenest más elképzelése volt egy holttest körüli tisztelet megadásáról. Ebben ő sem résztvenni, sem ezzel kapcsolatos vitát provokálni nem akart. A krematóriumból mikor szállították el, „haza”, a díszes, teátrális, nagy és fölösleges temetésre – nem is tudta. Nem hívták, mert előre megmondta, nem akar ott lenni. Képet nem tett ki róla. Csak egy szál élő virág és minden este a gyertya, vagy a mécses tartotta „életben” emlékét, idehaza. A mosolyára tisztán emlékezett.
Abban a néhány, önfeledt pillanatban, mikor oly bájos tudott lenni. Ezt őrizte meg belőle és elégedett volt azzal, hogyha már a sors ilyen kegyetlenül ítélt, legalább az ő kezéből mehetett el. Meghitt kettesben.

A dühkitöréseket, gorombaságokat azonnal elfelejtette.
Édeskémnek, kismadaramnak szólította magában, ha rágondolt. Valahogy a nevét gondolatban sem mondta ki. Szívében kerek és egész volt minden, mert megtehette, amit meg kellett tenni. Nagyon jó szívvel, nagy szeretettel volt mellette. Semmilyen rossz érzés, megbántottság nem maradt benne, csak a szeretet, ami, mint tudjuk – soha el nem fogy.