Terminál

 

 

 

 

A gép puhán landolt,s az asszony egyre erősebben fájó fejjel kísérte a többi utast az elképzelhetetlen labirintusban,ami a repülőtér.Átláthatatlannak tűnik,pedig nem az.Amerre a nyáj lohol,arra kell kényelmesen tovább menni.A csomag is előkerült,s a fényes váróból kiszédülve azonnal a várt karjaiba zuhant.A férfi belökte a csomagot az autóba,visszavitte a reptéri kulit,gyógyszert,rostost kapott elő fejfájás ellen.Pillanatok műve volt,lehetett indulni – haza.

 

Ez a „haza” bonyolult összefüggésekkel volt megterhelve.Itt az asszony volt otthon.A másik be-be esett,amikor ideje engedte.Az pedig neki nem volt.Csinálgatott ugyan.Lopta a lehetetlent.Furcsán ismerték meg egymást.

A nő ki is bújt a személyes találkozás alól.Alva hagyta a dolgot.Válaszul finom, de határozott nyomulás következett.Ennek valahogy megadta magát.(Gyere,ha ennyire akarsz).Ennél több nem volt a lelkében.Az égető várakozásoktól és a puffanásoktól már féltette magát.Ő tudta,mire képes.Pontosan tudta azt is,mire nem.Ez a fényes bizonyosság tartotta vissza az igenektől,amiket sokan vártak volna tőle,de amiket nem adott meg.Ezt a mai közlekedést: „vaktába” dícsérni a napot – ezt nem tudta megszokni.Azt igen,hogy régi cimbora,iskolatárs időpontot kér és fogadja.Ott valami közös eleve van.Ami abból mélyebben kialakul,annak van fedezete.A közös,nagy iskola,vagy a régen együtt munkálkodás másokkal – ebből ki lehet indulni.Ez a „megismerlek-megnézlek-megkaplak”nyomasztó maradt és vadidegen.Az MSN másik végén olyan plasztikus volt a magányosság,anno,hogy erre az ő szíve nemet mondani már nem volt képes.Megnyugtató paraméterek.Ő már jóideje berendezkedett – lakni élni egyedül,benne néhány üde találkozás.Több semmi.Dumaparti,agycsere.

Pont.Utolsó házassága egy életre megtanította vele,beleverte mélyen a tudatába barátnéja által véletlen talált idézet súlyos igazságát.”Eddig azért éltem,hogy másoknak örömet okozzak.Talán itt az idő,hogy arra figyeljek,valaki NEKEM akarjon végre örömet szerezni” – ez az idézet magva.Itten csapta magát homlokon.Fiatalsága leghajnalán már anya lett.Ennek a szent „munkának” az eredménye képeződött le abban,hogy gyerekei szerették,óvták.

Egyenrangúsítva lett,oly értelemben,hogy kinézete alapján egy korosztályba sorolta őket bárki ismeretlen.Ez jó volt.A gyerekek tudták viszont,hol kell rá vigyázni.Hol takar a tetszetős,fiatal külső maradandó lelki károsodásokat.

Ezeket a szívbéli felnőttek jól kezelték.Féltették viszont mástól.Az ellen szemernyi kifogás nem merült fel,hogy újra boldog legyen.Tudták,milyen napfényesen éli meg ezt az állapotot.Ismerték viszont eléggé ahhoz,hogy a mérce magas.Nem engedi lekezelni,alábecsülni magát,nem lehetett félretenni,mint egy csomagot a vasúti váróban.Amikor ennek csak a szele megcsapta,azonnal kihátrált.Hagyva maga után súlyos gondolatokat.Mert fájlalta nagyon,az, akit elhagyott.Évekig, sokáig emlékeztek rá…talán mindig. Maradt utána egy szúró,elégedetlenség a hátrahagyott szívében.Csodát művelő lénye kápráztatott.Egyenessége,ereje hőkölni késztetett.Emléke viszont fájt.

Ezen előzmények után zümmögött a gép az éjszakában.Túl messziről jőve,túl spannoltan,túldimenzionálva a fogadtatás kedvességét,oldott lett,mint a kibogozott madzag.Valami kis kacérság kerekedett felül.Amikor látta a leplezett ám annál feltűnőbb vágyat a másik egész habitusán elhatalmasodni,maga is sodortatta magát ezzel a fergeteggel.A kocsi belsejét sivatagi hőfok nyomasztotta.Egyre életveszélyesebbé vált a vezetés,gabalyodtak,már nem tudták „ki van kivel”.Ez így nem ment a végtelenségig.Egy elhagyott megállóban,ahol még nappal is alig van  tömegközlekedés az autóút mentén,megálltak.A csillagok, a telipofájú hold, szembe-reflektorok olyan fényorgonát varázsoltak nekik,hogy a nagy amerikai pirotechnikusok a sárga irígységtől fulladoztak volna.Az éjszaka csodái.Ebben a fészekmelegben folytatódott az út hazáig.Ki sem csomagoltak,ágynak estek mindketten,s egymásban elfészkelve elaludtak,kimerülten.Jó volt belezuhanni az álom jótékony süllyesztőjébe.A nő,mielőtt elaludt,kedves félmosollyal megsimogatta az édes arcot.Benne volt ebben az öröm,az összetartozás,a ki nem mondott hála a kedvességért,a szívjóságért.Talán,vele…Ebben a bizonyosságnak szánt,valójában nagy,súlyos kérdőjelet hordozó utolsó gondolattal zuhant pihentető álomba.Előtte még a megélt látogatás rengeteg szeretete átsimogatta egész lényét.Hogy lánya és fia számára mennyit jelen puszta léte,mennyire óvják,féltik. Rettegnek a gondolattól,hogy elszáll…Nagyon szép,nagyon emberi és meleg.Mivel felszines alvó,pár óra után kellemetlen,pici,de sípoló zaj ismétlődött szakaszosan,de követelőző pontossággal.Ébresztő mobillal hajnali négykor.Élesebben,mint bármi ugrott be – a volt feleséget is el kell hozni.

Az is most érkezik.A „valódi”érkezés másnap reggelén. Ugyan már régen deklarálták,hogy mindennek vége,s barát ott is akadt,mégis „meg lett mutatva”,az előjogok működnek.Az asszony ezt saját értékrendje szerint simán piszokságnak tartotta.Ha ő egyszer kimondta a véglegest,úgy eltűnt a másik életéből,hogy még szembetalálkozni is lehetetlen volt vele.Amit befejeztünk,annak vége.Hitte,valotta,élte.A fennen deklarált „megmutatást”,a madzagon rángatást meg kifejezetten útálta,mint a bűnt.Egész életében betartotta:attól,akiről leváltam,még levegőt sem fogadok el.Mániásan volt tisztességes,aggályosan.Nem alázta a múltat soha.Itt meg pittyeg hajnalok hajnalán ez a turáni átok.Félálomban  hallotta a neszezést,ahogy a kialvatlan szerencsétlen szedi össze magát.A sötétet érzékelve félig fölnyitott pillákkal konstatálta,egyszerre előtte guggol a hatalmas alak.Valami mély szeretettel a szemében nézte az otthagyandó kedves álmában kitárulkozott arcát az indulni készülő.A férfi arca meghatott volt,maradni akaró,halvány bánat suhant át rajta.

Mérhetetlenül fáradtan nézte,nézte,mit kell itthagynia.Nagy,meleg tenyerével átsimogatta a kedves fejet.Csókolt hagyandó, kicsi asszonya arcára,követelőt,kétségbe esettet,birtoklót,kíméletlent (ha fölébredsz,se bánom alapon).A kulcsot visszadobta.

Következő látogatása ízzott,bensőséges volt.Katartikus és kedves jelenetek váltogatták egymást.Szép volt – mondta volna a külsö szemlélő,ha lett volna olyan.A nő végig játszotta,őszintén játékos valódisággal a másfél napot.

Fülében ottmaradt egy monoton,zakatoló,nagyon fontos kifejezés,melyet egy pillanatra sem tudott – nem is akart- törölni.Minden szép,megmondták,hogy még „dolog” van,idő kevés,szív idehajt.Ezt kell elfogadni.Műfajilag neki ez természete megerőszakolása volt.Értette ő,hogyne értette volna.Csak…pusztán ha az idézetre visszagondolt,már akkor is létjogosultságot nyert a zümmögő hang a lelkében:-„Terminál…terminál…terminál”-.Plasztikusan elérajzolódott a hervasztó jövőkép.El volt rontva.Sokat adott,tiszteletet és megbecsülést várt érte.Tovább megyek:-elvárta,hogy megbecsüljék.Bármekkora az érzés és az odatartozás óhajtása a másik részéről.Őbenne egyre világosabban fénylett a szomorú bizonyosság.Sem induló,sem érkező oldallá válni nem képes soha.

Determináltan végállomásnak született.Ezen okafogyott vitatkozni.Itt pedig vészjóslóan,soha nem szűnően susog,bármi történjék is közben:-„Terminál…terminál…teminál”.Talán itt is eltörött valami.Talán eltörött.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man