Nénike

Az aprócska néni a sarkon, a belvárosban, kifogástalanul tiszta. Ápolt és nett, kis retiküljének szorongatja a fülét, látszik, minden értéke (kulcs, személyi, TAJ-kártya, nyugdíjas igazolvány – és egy zsebkendő) benne van. Van benne valami madárszerű, ahogyan az apró ujjak a fülekre fagytak. Mert kesztyű, az nincs rajta.

Megszólítom, mert szoktam. Ilyen vagyok. Még a mai, gyanakvóban is nyitok, legfeljebb megkapom az értetlen, hideg viszautasítást. – Nem fázik a néni keze? - A ragyogó, nagy kék szemek rámmosolyognak. – De, fázik, szivem, de már annyira elrongyolódott a kis kötött kesztyűm, hogy szégyellem. – és mosolyog, ilyen is előfordulhat, hogy egy kesztyű hirtelen hűtlenné válik. Nem hagyhatom szó nélkül, hiszen az utcai árus
kiakasztva, kazalszám lógatja madzagon a mókás kötött kézmelegítők miriádját. – Tetszik tudni, engem se vet fel, de nagyon boldog lennék, ha el tetszene fogadni tőlem egy olyan kis aranyosat!?- kérdem bátortalanul. Drappos az öltözéke, így meg sem lepődök, mikor morcosan ennyit mond: - De fekete nem kell! – aztán észbe kap és már mosolyog. – Tudja, harminc éve meghalt a férjem és öt álló évig jártam feketében. Nagyon szerettem őt. Ha most élne, nem kellene az ingyen ebédet is megköszönni. De a jók elmennek… - Én elmondom neki, milyen érdekes, én folyton feketét hordok, mert abban érzem jól magamat. – Nem vagyunk egyformák lelkem.- szögezi le tárgyilagosan. Az árusnál megy minden, mint a mesében.
A kicsi kesztyű eleve szőrös fonálból készült és a csuklójánál, mint egy aprócska vadászgörény, vastag, drapp, simogatnivaló műszőrme díszeleg. Sima, nem csimbókos. Olyan kis – szép.
Átadom a nyolcszáz forintot, a nénivel azonnal fölvetetem, mert a keze már csak egy lila gombóc.

- Boldog Karácsonyt! Csókolom! – és már illanok is tova.
Titokban visszanézek. A nagy kék szemekből két gyémánt
orvul legurult, az apró arcocska meg kiszínesedett.

Boldogság. Ünnep.