MEGÁLLÓ A 72. UTCÁBAN

A festőművész, András, akit Bad becenéven ismerhettünk meg, mint tudjuk, elment festeni az USA-ba. Hátra hagyta élete párját, Kisvirágot, azaz Karolát. Könnyű volt a szíve, nagy tervektől dagadozott. Nem esett nagyon nehezére búcsút venni a kedvestől és itthon felszámolni mindent.
Vár az új lehetőség – gondolta és esze ágában sem volt ezt kihasználatlanul hagyni.

A fogadtatás odakint nagyszerűen sikerült. Rendeztek neki egy tárlatot.
Sok kinti magyar megnézte az áldott tehetségről árulkodó olajképeket.
Volt is vásárlás bőségesen. Egyik múzeum felajánlott egy szakértői megbízást is. Alkalmanként kellett elbírálnia már nevet szerzett fiatal tehetségeket. Hol fog legjobban érvényesülni a munkájuk, milyen környezet, illetve kiállítási forma felel meg a képeknek. Kiket lehet összerakni egy tárlatra. Végzettsége, sokéves tapasztalata, csalhatatlan ízlése szinte determinálta erre a feladatra. Nagyon jól megfizették érte.
Ezzel a szakmai vonal rögvest sínre került. Meglepő fordulat. Másnak évekbe telik, mire beletalál a szakma sűrűjébe és méltóképp el is fogadják. A lakás kérdése nem volt gond. Bérelni olyat lehetett, amilyet csak akart. Mivel tehette, óvakodott a készre rendezett előre álmodott, lakberendezői ízlést tükröző „utolsó fotelig – képig” megoldástól.
A kellemes ügynöknő napfényes, nagy ablakokkal ragyogó, teljesen felújított, üres lakást mutatott neki. Megegyeztek rögtön. A berendezkedés is ment könnyen. Imádta az enteriőr saját ízét megadva maga rendezni, összeválogatni mindazt, amiben élni fog. Idekint kerülte az otthoni „művészi rendetlenséget”. A staffelei és környéke persze tele volt festékkel, ecsethalmazzal nagy köcsögben, olajokkal, vásznakkal.
De a munka nem rendetlenség. Ezzel a kellemes foglalatossággal, valamint a szakértői munkával és közben az alkotás jó ízével el is telt hat hónap úgy, hogy észre sem vette. Kisvirág, azaz Karola néha eszébe jutott. A telefont felemelni viszont nem volt kedve. A közös fonál megszakadt. Érzelmekről nem tudott beszélni, a körülette történő eseményekről meg nem is akart. A legmélyen fájó hiányt meg tudatosan a felszín alá szorította. Nem ment nehezen. Mint említettük, sem inget szaggató nagy hazafi, sem pedig szikla – jellem nem volt. Ezeket a szempontokat nézve erősen átlagos ember volt. Ő festőként volt nagy és tehetséges. A hétköznapok hősét nem lehetett róla mintázni.
Kellemes megjelenésű, negyvenes férfi bizony kelendő mindenütt.
Amikor egy- egy vernisszázson megjelent, bizony körüldongták a nők.
Modellek, bohémek, művészek, de unatkozó, kőgazdag asszonyok is.
Volt, aki azért ment el hozzá képet venni, hogy az órákig tartó válogatás, nézelődés, gusztálgatás alatt a festő gusztusa is megjöjjön. Megjött.
A művésztársadalomban, illetve a mecenatúra háza táján el is könyvelték hamar, hogy ami a skalpgyűjtést illeti, bizony némi indián- beütés látható rajta. Ezt pikáns célzásnak értették, nem valós származási találgatásnak.
Mint mindennek a világon, ennek az életformának is megérkezett a böjtje. Már nem érdekelte a cica- dömping. Unta őket, az üresfejűt azért, az okoskodót meg pont emezért. Hiába nyomta le az emlékeket, a múlt követelőzött. Minél inkább szaladt az idő, annál erősebben és fájóbban.
A kellemes külön – együtt életforma. A bármikor csendülő telefon, a hosszú beszélgetések, meghitt esték pompás nyaralások, hétvégék.
Még a fránya, egyforma poharak is szíven hasították. Azok, amelyekből csak kettő volt, nála is és Kisvirágnál is. Amelyekkel csak ők koccinthattak. Mégsem volt ereje felemelni a telefont. Ahhoz túlságosan udvariatlanul hosszú volt a hallgatás, hogy most egyszerre belecsöndítsen a nagy csendbe.
Szépen teltek a napjai, sikeres volt és szakmailag teljesen elégedett.
Magányosságra nem is maradt ideje, hiszen nagyon elfoglalttá vált a hivatalos megbízatás és a a saját munkája miatt, no meg a kötelező jellegű társadalmi élet is elvette éjszakái nagy részét.
Így telt el két esztendő. Akkor elhatározta, jegyet vesz a repülőre és megnézi, mi van itthon. A lakást úgyis gondozta egy nagyon helyes néni.
Régen kivándorolt magyarok gyerekeként már kint született, de szüleitől megtanult ékes magyarságát akcentus nélkül őrizte. Megbeszéltek mindent. András egy hónapot szándékozott itthon tölteni.
Ferihegyen landolt a gép. A terminál nyüzsgésében még nem érzett semmi különöset. Lefoglalták a csomag körüli teendők, a taxi, stb…
Szállodába ment, hiszen rokonai nem voltak és lakását ő fölszámolta.
Nem merte Karolát hívni. Régi festő barátot csöngetett. Nagy volt az öröm a vonal túlsó oldalán. Egy kedves sörözőben beszéltek meg találkozót. Nagy kézfogásokkal, vállveregetésekkel üdvözölték egymást. Szó követte a másikat és az elkerülhetetlent nem lehetett már késleltetni. Karola említésére a jó barát arcán némi kényelmetlenség látszott. Aztán belevágott. – Tudod, amikor elmentél, Karola gyereket várt. Nem mondta el neked, mert már nem lett volna értelme, hogy téged kényszerből itthon tartson. Arra nem is gondolt, hogy ennek a szerelemnek az áldásától ő megszabaduljon. Szilárd elhatározása volt, hogy meg fogja szülni. Ez így is történt. Nagyszerű kislánya lett.
Andrea lett a neve. Ennyit akart neki belőled meghagyni. Végtére is te vagy az apja. A gondom az – hogy is mondjam meg neked, hogy Karola nem akarja, hogy a gyerek valaha is megtudja, hogy te vagy az apja.
Mialatt a terhesség tartott, Laci, a kritikus, tudod, te is ismered jól, nagyon tapintatosan melléje szegődött. Eleinte csak kísérgette, rendelőbe, vizsgálatokra, ultrahangra. Segített bevásárolni, nehezet emelni nem engedte. A baba születésénél Karolával volt. Összeházasodtak. Az esküvőn mind ott voltunk. A babát én, meg a feleségem tartottuk az ölünkben a szertartás alatt. Nagyon szeretik egymást. Nézetem szerint barbárság lenne belerobbantani ebbe az idilli kis családba. Külön lakásukat eladták. Közösen vettek egy tágas, napfényes kertes házat. Kint valahol egy közeli faluban. Boldogok.
Ez van. Nézd, András, a barátom vagy. Nagyon kellemetlen, hogy pont nekem kell mindezt elmondanom, de nem tehetek mást. Te eltűntél, nem kerestél senkit. Talán örülök neki, hogy először engem hívtál. Sok kellemetlen perctől óvtunk meg így minden érintettet. -
Az elmondottak után Andrással fordult a világ vagy kettőt. Azt azonban megértette, hogy ő minden lehetőségét eljátszotta konok hallgatásával ahhoz, hogy Karolát zaklathassa. Tisztelte tehát a megmásíthatatlan elhatározást. Meglátogatott néhány kedves helyet. Pár nap múlva még leutazott a Balatonra. Bérelt autójával járta a vidéket és azon kapta magát, hogy a régi, kedves, közös helyeket keresi fel. Nem maradt egy hónapig. Két hét után visszautazott.

Döntéseink valahogyan mindig visszaköszönnek. Később, amikor már nem is számítunk rá, beleszólnak az életünkbe. Számadásra késztetnek minket. Ha elhagyunk valamit, vagy valakit – a véglegesség szándékával, biztosak lehetünk benne, hogy fájni fog, égni fog, kérdések halmazát szakítja föl. Mikor? Azt nem lehet tudni soha. Kéretlenül, váratlanul, nem hívottan. Akarjuk, vagy nem, megtalálnak minket. Helyesen tettük, vagy nem, amit tettünk, értelmetlen mérlegre tenni. Elhatározásaink, döntéseink mindig velünk maradnak. Tetszik, vagy nem.
Mert így emberi. Mert kikerülhetetlen.
 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man