Kirándulás

Ennek indult életük első, egésznapos autózása. Messze nem volt az. Szégyenteljes „angrózás” volt ez, amit a férfinak csinálnia kellett, hogy az adósságai a füléig ne érjenek. Nagybani eladás, a hazai szleng „terítés”-nek hívja, franciául „en gros”- , szóval megvan az „angró”. Megvesz sokat, kevésért – elpotyogtatja többért, sok, kis boltban. Aki ebből él, annál rendben is van a dolog, pláne, ha élvezi is a kereskedelmet, sőt érzéke is van hozzá. Megbecsült szakma mellett csinálni, pénzért, bármit, megalázó, mint az útszéli lángossütő, aki hatvanszor süti ki a másodszor már eldobandó olajat...

Zümmögött velük a közepes kisteher. Az asszony nagyon kényelmetlenül érezte magát, mert bár szakaszosan jött el számára a reggel, a szertartások most kimaradtak. Zuhany helyett gyors mosdás. A szertartásos kávéfőzés – mindig megterítve, szalvéta, kiskancsó, minden, ami kell – helyett gyorsított, eldobható műanyag ibrik, amitől helyből-élből kiverte a frász. Az arcát sem tudta, csak átabotába rendbe hozni. Nem kellett kilószám a festék, de zuhany után kis szemfestés, előtte persze falatnyi hidratáló krém, kis pirosító, szempilla és máris másként tekint egy asszonyszemély a világra. Nem baj semmi, ha szeretet és vidámság van jelen. Elbohóckodtak, elmacskáztak, az asszony sokat mesélt. Emberünk bűvölten hallgatta és nagyon jó volt, hogy végre nincs egyedül. Ketten könnyebb volt és valami megható összetartozás melegítette a levegőt. A nő elnézte a férfi még mindig szép, de árkos-szemű, gyötört arcát. Ezt a tempót nem bírja sokáig, gondolta és feljajdult – ott bent – valami élesen és fájón. Bár tudta, alapvetően ezt a jellemet még ő sem változtathatta volna meg, de a „talán” ott sírt a nyilvánvalóan és kezdetektől koszorú – illatú szerelem mélyén. Nagyon nagy szerelem volt, kétségbeesett és hiábavaló, mert az erős fél volt könnyű és szabad. A gyenge pedig foglalt és ezerszer átkozottan gúzsba kötött. Rettenetes volt nézni, ahogyan kihasználják és késői, sérült gyerekével aljasul zsarolják. Na – ebbe robbant bele, véletlenül, hihetetlenül, könnyes – boldogan ez az őrült szerelem. Mert kimondatlanul is tudták - ő innen el nem szabadul, kettejük békéje soha nem lesz meg, az otthonszagú, szép nyugalommal. Együtt ők mindenre képesek voltak. Félelmet, fájdalmat tudtak elűzni, fáradt tagokat üdére masszírozni. Lelket gyógyítgatni. Minden találkozásuk egy- egy kis ÉLET volt, ajándék az ÚR-tól.

Ebéd táján kellemesen elfészkeltek a kockás abrosz mellett. Furcsa volt és jóleső érzés, hogy asztalnál sincs ellenszenves megnyilvánulása egyiknek sem. (Még nem volt alkalmuk együtt enni a szerencsétleneknek...) Nos, szép volt, kellemes, vidám.
Ahogy az asztal fölött átnyújtották egymásnak a kezüket, miután a terítéket már elvitték, az szerelmes évődés és őrült kapaszkodás volt, egyszerre. Valahol dobolt mindkettőben – túl szép ez az egész, túl kerek és – túlságosan késő már bármire.

Az autóba visszaülve még meghittebb lett a hangulat. A nő fejében teljes tudati tisztaság uralkodott. Végig kellett gondolnia, mi lesz, ha visszaérnek? Őt leteszik és marad, ahogy eddig és vár a következő, szervezett „szökésre”. Szépen, módszeresen végiggondolt mindent. Minden családtagjának kedves arca szépen, alaposan megjelent előtte. Gondolatban megsimogatta az arcukat és azt mondta – magában teljes hangerővel – szeretlek titeket, de jó, hogy ilyen életem volt.
Ránézett az egyre fáradó arcra. Érezte, mennyire szereti őt és elborzadt mindannak a gondolatától, mi vár még rá, őrá a „zsigerelős” életben.
Magán érezte az Úr kezét, amint megsimogatja a haját.
Ez volt a számára az igazolás, a várt helyeslés. Tudta, helyesen fog cselekedni, de ez nagyon jólesett. Tudta – nem adja vissza a borzalmak keresztútjának élete utolsó, nagyon szeretett férfiemberét. NEM ADOM!!!! Soha többé nem teszitek vele!
Csupán a saját, imádott nagyfiának, felnőtt, majd középkorú férfinak drága arca sejlett föl előtte – élesen és fájón, mert a szemében egy nagy könnycseppet látott. – Ne haragudj rám, drágám! – súgta neki a szívével, de most ezt kell... te megérted, mivel mi ketten mindig értettük egymást. - Az elképzelt arcról felszáradt a könny és a fej helyeslőleg bólintott.

Forrón megcsókolta a drága, kimerült arcot, majd egy hajszálnyit megrántotta a kormányt. Lezuhantak az útról és a kegyelmi állapot abba is besegített, hogy az üzemanyag azonnal belobbant. Őket már soha, senki nem választotta szét. (Csontok kaparászásáról nem vitatkozom). Elégtek, egy szerelemben, egy megváltó, mindent megoldó, soha – nem - lehetséges szerelemben. Amíg az autó iszonyú sebességgel gördült lefelé a
partoldalon, a nő még melegen és nyugodtan kimondta:
- Szeretlek! – de a halottól csak indirekt válasz érkezett.

Örökre együtt, ha csak így lehetett, akkor így is van jól.