Impresszió

 

 

 

 

A kiadómmal jól megértettük egymást. Bízott a sikerben, így nem volt kérdés, hogy következő könyvemet ott írom meg, ahol nekem tetszik.
Biztosított megélhetéssel a zsebemben nekivágtam Európának és Párizsban kötöttem ki.



Az idős hölgy, aki hatalmas lakásában szinte elveszett az ódon, mégis illatosra tisztított bútorai, csecsebecséi között, szívesen fogadott magányos férfit „szobaúrnak”, ahogyan ezt ő kifejezte. Szerette megadni a módját a dolgoknak. Szokásává vált, hogy mindent találékonyan és pontosan határozzon meg. Jól elfértünk, s írógépem kopogása sem zavarta.
Lezárt kapcsolatot hagytam magam mögött. Nem volt bennem fájdalom, vagy nosztalgia. Tényszerűen vettem tudomásul – minden múlandó.
A szemközti teraszon kávéztam, ott ittam a vérvörös francia borokat, nagy öblös poharakból.
Írtam a könyvemet. A nyár éppen elkezdődött.
Nem tudom megmondani, hogyan és miképp illantál bele az életembe. Egyszerre ott voltál. Színes ruháid, mint a nyár kedves üzenetei lebbentek előttem. Szép vonalú lábad mindig égígérő sarkakon járt. Pillangó voltál, féltenivaló, meghatározhatatlan. Valami kutatásba mélyedtél. Képek, szobrok érdekeltek. Órákig rajzolgattál a múzeumokban, ismételve formákat, vonalakat, egy-egy szép hajlatot. Nem kérdeztem soha, mire kell ez neked. Tőled nem lehetett kérdezni, nem is akartam. Szinte magától értetődött, hogy egyszer csak azt konstatáltam-együtt lakunk. Az idős hölgy nem emelt kifogást. Szemérmes mosollyal fogadta el, hogy a havi bérleti díjat magamtól megemeltem. Egyszerűen szóltam, mostmár ketten vagyunk és ez jár neki.
Te valahogy történtél a lakásban is. Esemény volt, ha lebbent a szoknyád, esemény volt, ha kezedbe vettél egy tárgyat.
Nem akartam megtörni ennek a megfogalmazhatatlan atmoszférának a varázsát. Kicsit gyönyörködtem, kicsit hagytalak olyannak, amilyen vagy. Így voltál te magad és ezen eszem ágában sem volt bármit is megtörni.
A varázs, mint tudjuk, eltűnik, ha avatatlanul érintjük. Nem tudtam, mi vagy nekem. Természetes volt, hogy vagy. A teraszon ketten kávéztunk ezután. Később elindultál felfedezni, én írtam. Úgy teltek a napok, mint eddig, azzal a változással, hogy biztos lehettem benne, visszatérsz. Szándékosan nem mondom -haza- mert ilyesmi a teáltalad szavak nélkül képviselt teljes szabadság mellett értelmetlen fogalom lett volna.
Emlékszel? Az elviselhetetlen hőség minket is a tengerhez űzött. Szép, nyújtózós napok voltak. Ott is volt terasz, szinte benne a fövenyben.
A lepedőnyi újságot mindig megfeleztük, aztán cseréltünk. Mint egy film, pereg előttem ma is, ahogy egyszer a te lapjaidba belekapott a szél. Kitépte a kezedből és szerteszórta a parton. Nevetve szaladtunk a szálldosó papírok után. Nem lett meg mind. Nem is bántuk. Idő teltével hiányozni kezdett az írógépem, de te mondtad ki, hogy vissza kellene menni Párizsba. Maradt minden változatlan. A lepkeruhák elszálltak, hogy este ismét megjelenjenek. Volt egy adottságod. Ahová beléptél, ott valami különös ragyogás támadt. Tompa, augusztusi koraesték lila ragyogása. Szerettek az emberek, akikkel naponta találkoznunk kellett, mégis valami furcsa tisztelet és visszafogottság hangján beszéltek veled és ilyen visszafogottan is viselkedtek. Nem volt rajtad semmi kirívó, a színek mélységes harmóniában voltak önmagukkal és veled, ahogyan viselted őket.
Madarainknak tartottunk otthon magvakat, hántott napraforgót, vagy tökmagot. Megjelentek az ablakpárkányon és szelíd kopogtatással jelezték, megjöttek. Reggeli szertartássá vált a madarazás, totyogásuk, nyakuk hajlása, ahogy kapkodták a szemeket.
Ősszel mondtad, hogy elutazol. Én ekkor sem kérdeztem semmit, mert tőled nem lehetett kérdezni. A szobát és is kiürítettem, mert tudtam pontosan, ugyanitt nem maradok egyedük én sem. Az idős hölgyet sajnáltam. Csak bízhattam benne, hogy találok a városban és a közelben hozzá hasonlót. Tulajdonképpen már minden készen állt a távozásra. Csomagjainkat elküldettük. Én egy barátomhoz, te valószínűleg pályaudvari megőrzőbe. Álltunk a számunkra kiürült szobában az ablak előtt.
Monoton esőcseppek kopogását hallgattuk és nem mondtunk semmit. Madáreleségen kívül más nem volt már. Hirtelen ötlettől vezérelve egyszerre nyúltunk érte. Rágcsáltuk szótlanul az ízes olajos magvakat és tudtuk, hogy nem kell mindent kimondani. Elmentél, címet nem hagytál. Én rövid keresgélés után az idős hölgy legnagyobb örömére visszahozattam a holmimat és folytattam a könyvemet , a megszokott napjaimat úgy, mint előtted. Ráérősen dolgoztam, nem volt határidő, hiszen a kiadóm is tudta, míves munkáról van szó. Nem sürgetett. Eredeti megállapodásunk is így szólt. Nem voltam szomorú, de egykedvű sem. Amint megláttam egy ismerős mozdulatot, vagy gyönyörködtem a vörösbor szalagjában, belőled idéződött fel egy-egy kis villanás. Jó volt emlékezni. Te nem szoktál magad után fájdalmakat hagyni. Rólad mindig valami szép és kellemes idéződik fel bennem. Egy impresszió voltál, egy mélyre elrejtett benyomás, ami megmarad, ami nem felejtődik, amint egy festmény, szobor, vagy egy kedves verssor sem.

A fogason ottmaradt a puha kék kabátod.

2004. november.

 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man