HOVA LETT A SOK VIRÁG
A síron pazar virágerdő hirdette, a szeretet soha el nem fogy.
Magányos, fiatal férfi hurcolta a csokrokat. Nap, mint nap és teljesen
értelmetlenül.
Megtette volna egy szál is – jelképesen – hiszen a látogatások számát
senki nem szabhatja meg. De megélhetést kockáztatóan, hervadó semmiért
nem szabad ostobán pocsékolni.
Nem tudott felejteni. A fiatalasszony már fél éve volt a temetőben.
A port elföldelték. A lelkiismeret nem akart nyugtot hagyni a
szerencsétlen élőnek. Úgy történt, hogy rettenetesen veszekedtek.
Ez ugyan nem volt napi szokás, de akkor este kifakadt minden, mint egy
gennyes tályog. Olyanokat vagdaltak egymás fejéhez, amin utóbb maguk is
csodálkoztak, hogy ejthették ki az egymást bántó brutális szavak özönét.
Ki voltak készülve – amúgy rendesen. A férfi fél éve állás nélkül.
Ellátmányt ugyan kapott, mert az államilag jár, de a napokkal és az
igazságtalansággal nem tudott mit kezdeni. Nyugisabb alkat talán
valahogy elhelyezi magát a hétköznapokban – így rendszeres elfoglaltság
nélkül is. Ő nem tudta megtenni. Oly mértékben volt aljas az
eltávolítása, hogy ezt képtelen volt megemészteni. Annál dühítőbb volt,
hogy a felesége, mint mindig, bejár az iskolába. Órákat tart,
gyerekekkel találkozik. Még mesél is az istenadta, hátha szórakoztató
egy-egy történet. Nem volt szórakoztató. Idegesítő volt, hogy vele nem
történik semmi. Érthető lélekállapot, csak nehezen viselhető. Nyugodtan,
mosollyal hazaérve találni egy addig ismeretlen fenevadat, aki beleköt a
zsebkendő sarkába is. A tolerancia a szeretett ember irányába majdnem a
végtelent súrolja. Egy váratlan, látszólag semminek tűnő apróságon aztán
úgyis borul minden. Senki nem szent. Nem lehet egy idő után szó nélkül
megállani a folyamatos piszkálódást. – Ne légy már ennyire keserű,
hiszen meglásd, lesz megoldás… - eddig jutott az asszony.
A választ nem tette ki az ablakba. Zuhogott az értelmetlen gyűlölet, a
fékevesztett düh rogyásig. Bár az esze tudta, nem ő kapja, nem neki
címezték ezt tulajdonképpen, úgy laza fél óra elteltével kissé
nyersebben odaszólt: - Kérlek, lépj a fékre egy kicsit már! – Itt
szabadult el a pokol.
Nem várta meg a dühroham végét. Kabátot kapott, kulcsot a zsebbe, bele
az autóba. Körül megyek a városon, majd lehiggad – gondolta.
A váratlan zajtömeg azonban nagyon megviselte. Ők nem így közlekedtek
egymással. Bármennyire megérti, ennyire – talán…
Ekkor jött szembe a hatalmas autó. A személyautót kettévágta.
Szerencsétlen nőből szinte semmi nem maradt. Az azonosítástól is
megkímélték az addigra romokban heverő férjet. Egyértelmű volt a vezető
kiléte az iratokból, az autóból, a kabátjából. Szóval, minden egyértelmű
volt. Az égetést ők már régen megbeszélték. Még házasságuk hajnalán. Egy
távoli nagynéni rémséges fölravatalozása után egyszerre mondták ki –
ilyet SOHA. Nem is mentek temetésre. Mindig ki lehetett magyarázni.
Urnásra persze, ha közeli távozott. De ilyen szerencsére alig akadt.
Most maga az egyetlen került oda 30 évesen.
Mindig hosszú házasságról, boldog öregségről álmodtak. Meg persze arról,
hogy semmi nem választhatja őket széjjel. Álldogált a kicsi sír mellett
a szerencsétlen, majd kimondta hangosan: - Most nyílnak az akácok,
kedves…- Nem jutott tovább. Rájött az a férfizokogás, amit mindenki
szeretne elkerülni. Még a látványt is. Az asszonyok picsognak.
Ez elkönyvelt dolog. A vállat rázó, zakatoló férfi-zokogás a követ is
megindította volna. Hazament az üres lakásba. Mi a fenét tehetett volna.
Amit soha nem tett, céltalanul elkezdett fiókokat nyitogatni. Egy
napsárga boríték hullott a lába elé. Rajta a felesége írása: -
„Macinak”-
Elgyengült a lába. Le kellett űlnie. A levél a következőt tartalmazta.
Tudja, hogy férje nem tulajdonít jelentőséget a megérzéseinek. Ő most
valamit érez a levegőben, tehát leírja a gondolatait. Rettenetesen
bántja, hogy férjét ebben a csapásban nem tudja jobban támogatni. Nem
vádaskodás, de falak ellen harcolni – nehéz. Ha vele történne valami,
tudja meg, mindig értette, mindig vele szenvedte meg az átélt kudarcot.
Ha vele bármi történne, tudja meg, hogy élnie KELL tovább. Ez megérzés.
„ – Légy boldog, mert ezzel kettőnket is életben tartod!- „
Ez volt az üzenet, ez volt a „parancs”. A levél annyira sokkolta, hogy
nemhogy a temetőbe nem volt képes kimenni, a lakást sem hagyta el
jóideig. Aztán fura dolog történt. Telefon, állásajánlattal. A nagy
áruházban, ahol a bevásárlásait intézte, kicsi, törékeny nővel akadt
össze a bevásárló kocsi. A szétbogozhatatlan jármű végül mégis szabadult
a másiktól, de a két ember nem. Nagy mesélések jöttek. Aztán látogatás
együtt – a temetőbe. Mivel tudjuk, hogy a temetőt magunknak csináljuk, s
ott semmi nincs az égvilágon. (Másutt, minden…) De az emlékezés pár szál
robbanó vörös szekfűjét elhelyezte a parányi síron.”- Igazad volt,
kedves! –„ mondta magában és a félszegen oldalt álló vállát magához
ölelte. A síremlék visszamosolygott. Így lesz ez jó.
Így szűnt meg a virágerdők és a zokogások kora. Így tanult meg élni újra
az, aki ezt soha nem gondolta volna. Petőfit viszont addigra megértette:
„…ki akkor is, ott is, örökre szeret.” Marlene Dietrich pedig helyére
került sok virágjával fronton elesettekre emlékezni.
A sok virág a beteg lelkiismeret. A mértékkel adagolt emlékezés meg
egyenlő a megnyugvással.
<< Főoldal
2005 Minden jog fenntartva thao & fly man