Gyere velem!

Ezt ismételgette a sápadt, szőke kislány az apjának. Még a kezét is húzta magával. Soha nem volt erőszakos, de most az egész osztályból eljönnek a szülők. Ünnepség lesz, ő hosszú verset tanult. Nagyon szerette volna, ha rég szomorú apja látja őt, milyen ügyes, negyedikes lánya van.

A mama olyan hamar meghalt, egyik percről a másikra, hogy mire megértették, már csak az üres lakás tátongott, mamátlanul. Ők ketten, kicsit félszegen közelítették meg egymást mindig. Apa és lánya. A mama volt az az édes híd, amin át lehetett menni egymás lelkéhez. Apa zárkózott, magának való ember, a mamának ki tudott nyílni. Neki egyedül. A kislánynak nagyon örült, kisbaba korában nagyon élvezte a vele való foglalatosságok mindegyikét. A tizenkettedik éve felé járó kiskamaszhoz lassanként elvesztette a fonalat. Furcsa volt, nem értette egészen, hogy már nem annyira gyerek, de még nem felnőtt. Hogyan kell ezt??? Ehhez volt a mama csodás aranyhíd. Mindig összecsiszolódott a két lélek az ő tapintatos hatására. Most meg így maradtak…
A napi teendővel nem voltak bajok. Apa rendszerető volt, a kislány meg nagyon sok minden ellesett már anyutól.
Főzni nem főztek, de minden más ment szépen. Belerázódtak. Hétközbe mindenki evett, ahol dolga volt. Munkahely, iskola. A hétvégén meg isteni szerencse volt a közeli kis panzió. A néni, akié volt, már hármójukat is nagyon megszerette, hiszen voltak nála vacsorázni, hármasban. Így, amikor a visszavonhatatlan bekövetkezett, ő maga ajánlotta, hogy szombaton, vasárnap akár haza is vihetik a remek konyhájáról
származó ételt. Otthonosabb, meg nem annyiba kerül, mint az étteremben. Ott nem tehetett volna engedményt. Így azonban tudott segíteni. A „csajkázást” senki másnak nem engedte. Nekik viszont maga ajánlotta fel az elvitelt.
Apa porszívózott, beindította a mosógépet. Okos lánya szépen, pontosan kiteregetett, ahogyan látta mamától.
Mosogatni pedig kifejezetten szeretett. Patyolat volt tehát az elárvult kis tündérkert, csak nagyon- nagyon csendes. Apa leült a tévé elé, vagy íróasztalánál dolgozott tovább. Mikor megérkeztek, köszönés, puszi volt, a kislány elcsevegte az aznapi történéseket. Apa meg bólogatott. Ezen alkalommal végképp hideglelése volt a részvéttől, amit az osztálytársak szüleitől kell elviselnie.
Igen, elviselnie, mert a szerelem halálát senkivel nem óhajtotta megosztani. Őrizte, pátyolgatta a lelkében, mint egy hervadó virágot, hátha… Eközben pedig szinte szem elől tévesztette, hogy nem egyedül szenved, nemcsak neki hiányzik a pótolhatatlan. Nem akart elmenni. – Nem megyek, Babuci, nem akarom az idegeneket! – mondta ki végre. A kislányból kiszakadt a zokogás, hogy ő most minek készült, miért mondja el a sokáig tanult produkciót, amit a tanító néni is nagyon megdicsért!? – Mindenkinek lesz ott valakije, én legyek egyedül, mint egy árva?- kiáltotta és elengedte az apja kezét. Sírva szaladt a szobájába, hiszen készülni kellett.
A mamával vették a csodás, kék ruhát, aminek hófehér fodrokból készült a gallérja. Nagyon jól állt neki. Fehér harisnya, kis kecses cipő, s a haját fölfésülte a feje tetejére, ahogyan anyu is szokta, lófarokba. Kabátot vett, majd elindult az ajtóhoz.

Az ajtóban ott állt apa, öltönyben, nyakkendőben.
Szépen ragyogott a cipője. Frissen borotvált arcán megállás nélkül folytak a könnyek. Lehajtotta a fejét.
Alig hallhatóan motyogta:- Bocsáss meg, Babuci, annyira fáj! – Szorosan átölelték egymást és érezték, hogy egy pillekönnyű kéz átsimogatja mindkettejük haját. - Tudom, apu, de a mama is így akarná, hidd el!-
S még valami, kicsit öreges, de nagy bölcsesség hagyta el a kislány rózsaszín ajkát: - Tudod, apukám, így ő is velünk él tovább! –


Ezt a mondatot apu soha nem felejtette el. Míg Babuci el nem ment a háztól és önálló életet nem kezdett, képtelen volt bárkivel megismerkedni. Odavinni – na azt meg végképp elképzelhetetlennek tartotta. Babuci önállósulása után az élet tálcán kínálta nagy tudású, talpraesett kolléganőjét. Fiatalabb volt nála, de azonos szakmájuk, a fiatal nő keresetlen természetessége ezt az apróságot teljesen kiradírozta. Babuci volt a legboldogabb, s mikor kishúga is megszületett, érezte, a dolgok a helyükre kerültek. Úgy tartotta, az életet élni kell – természetesen szívünkben örökké az eltávozott kedvesek békés, szerető emlékével.



(Egy országosan közismert ember története, akinek nincs módomban leírni a nevét. Nagyon szeretném, de nem vagyok rá felhatalmazva. thao )