Elvesztem

A nagy mogulok egyikében vagyunk. Mindenki meg van őrülve. Emiatt esett a Karácsony a szememben. Nem az ünnep lényege tehet róla… Szóval kellett vennem valamit, amit elfelejtettem és itt útbaesett. Én nem szoktam rohamozni, idegbajozni. Valahogy túlélem. A biztonsági őr mellett egy lefordított dobozon ül egy kisgyerek.

Hat éves – forma lehet, nincs nagyon meghatódva. A hangosan beszélő már biztosan többször bemondta hogy a kis jószág gazdátlan maradt. Ránézek kérdőn, meg is állok. Ő is néz.
- Ne ijedj meg, néni, ilyenkor én el szoktam veszni. Majd megtalálnak. Csak most akciós sok minden.- Annyira öreges ez az egész, hogy a hátamon futkos a hideg. Eszembe jutnak a kedves, nyugodt vásárlások, ahol a kis, meleg kezeket soha nem engedtem el. Amikor értelmes kérdésekre tiszta, érthető válaszokat adtam. Beszélgettünk és nyugodtan, sietség nélkül megvettük, ami kellett. Ilyeténformán a gyerekek megismerték, hogyan működtethető egy háztartás – lehetőleg gazdaságosan.
Mikor már ismerték a számokat, történt olyan, hogy eszembe juttatták, nézzem meg a másik polcon is… Szép, nyugodt, kellemesen eltöltött idő és ez is együtt, nem egymás nélkül.

Nézem az okos kis koraöreg embert, ahogy a félelem legkisebb jele nélkül unatkozik a kartondobozon és nem furcsa neki, hogy ő rendszeresen el szokott veszni. Hirtelenszőkére festett, idegbaj határát súroló, fiatal anyuka förgetegzik oda:- Már megint nem figyeltél! Nem vagy te normális? – a fölemelt kezet az utolsó pillanatban kapom el, kivédve a készülő, mélyen igazságtalan pofont. – Nem gondolja, kedves, hogy nem a gyereknek kellene önmagára vigyáznia?? – kérdezem tőle halkan és még fogom lazán a csuklóját. Lehajtja a fejét és ütemesen potyogni kezdenek a könnyei. – Olyan nehéz, így mindenre egyedül…
Furcsálja, hogy bátorságot merítek és megsimogatom az arcát.
- Igen, így nehéz, de ő legalább ne érezze meg annyira.-

Elválunk, tovasodródunk köszönés nélkül és én hiszem, hogy kigyulladt egy jelzőfény a túlterhelt, nem nevelt, túlságosan fiatal anyuka fejében és hogy remélhetőleg nem lesz többé természetes a kisöregnek, hogy „ én el szoktam veszni”.