Döbbenet, s ami utána…

A történtek úgy csapták pofán, hogy plasztikusan érezte, lehorzsolódott a bőr az arca mindkét felén. Így az élő hússal jár az emberek között. Nagyon elbántak vele. Hazudtak neki. Ezt életében még így soha nem élte át. Mivel praktikus és gyors elmével áldotta meg a sors, első gondolata a hála volt azok iránt, akik a múltból visszaköszöntek rá. Ez kicsit megnyugtatta.
Nem az egész világ szemét. Csak vannak szemét emberek.
Meglehet, önhibájukon kívül kicsit – de ez a jelenlegi ártalom hatását nem kissebbítette.

Kapóra jött a meghívás, jóbaráttól, önzetlenül. Az erdőben van egy komfortos kis háza, autóval könnyedén elérhető. Nem veszélyes hely és a közelben lakik az erdész is, egész családjával.
A jóbarát háza kis meseház volt csupán és kényelmes egy embernek. Az erdészéké hatalmas rezidencia volt, kerttel, állatokkal. Tőlük a régi barátság okán főznivalóra is szert lehetett tenni. Ami meg elállt a hűtőben, azt egyszerre föl lehetett vinni a kis ügyes autóval. A ház gazdája figyelmeztette a gyógyulni vágyót – tart odafönt egy elektromos írógépet.
Ez hasznos, mert lehet írnia a vendégnek, ha kedve telik benne.
Internet nincs, így borítékolva vannak a nagy séták, ejtőzések is, illetve az erdészékkel, főleg a feleséggel tartalmas beszélgetések, ha nagyon kikezdené az oldalát az egyedüllét.
Pompásan berendezkedett. Mindennek helye volt, első éjszaka olyan álomba zuhant, mint még éltében soha talán. Az már az érkezéskor napnál világosabb lett, hogy nem az írógép bűvöletében fognak telni a napok. Járni nagyon szeretett, kényelmesen, komótosan, de hosszú utakat. Az erdészné józansága nagyon üdítő, becsületes tapasztalás volt, annyi városi porhintés után. Az is megesett, hogy áthívták vacsorára. Legtöbbször meleget ettek és a vendég ki is nyilatkoztatta, hogy számára a hideg élelem soha nem fogja felvenni a versenyt a főzött étellel. Ő meg gondoskodott, jóelőre, kellemes vörösboros palackokról, meg sörről. Ezzel megkoronázva elég hosszúra nyúltak az esték, de a háziak sem bánták. Sokat voltak maguk.
Ez a hivatás már csak ilyen. Nem is volt azzal baj, de a betévedt, majd mindennapos vendég sokbeszédű, értelmes lénye jobban telítette a szíveket, mint a televízió monoton zümmögése, ami mellett rendszeresen el is alszik, aki szabad levegőn kemény, fizikai munkával múlatja napjait.
- Meddig szándékozol idefent?- kérdezte az erdészné a vendéget keresetlen természetességgel. Nem volt a kérdésnek éle, csak az ő sűrű dolgai mellett furcsa volt, hogy a vendégasszony azt tesz, amit akar. Bár tudott betegségéről és szívből sajnálta is, egészséges lénye a maga számára nem tudta elképzelni ezt az akarom, vagy nem akarom – életet. Tudta, hogy ír és nagyon tisztelte is, mert sorra meghatották a felolvasott írások, amiket a vendég magával hozott, takarosan, mappába rendezve.
- Te ezt nagyon tudod! - szólt elismerése. – Nem is gondoltam volna, mennyire lefoglalja a fejemet, miközben jár a kezem, dolgomat végezve. Sokat megmutattál nekem abból az életből, amit én nem éltem soha! - Ez nagyon jólesett a vendégnek, mert erre a véleményre őszintén adott, ismerve becsületes gazdáját a kimondott szónak. Váratlanul kezdett el beszélni az életéről az erdészné, mert a jó emberi kapcsolat inkább kibontja, mint elnémítja az őszinte szót.

Ne bánd lelkem, cseppet se, hogy szarember okozott neked fájdalmat. Nehogy azt hidd, mi itt elzárva, el vagyunk maradva a középkorba. Nekem Józsi nem az első férjem. Egy iskolába jártunk, mindig egymás közelében voltunk, de nem akaródzott semmi komolyat kimondani egymásnak. Középiskolát más városban jártunk, nekem csak az érettségim lett meg, mert közben az első uram a faluból rettenetesen kezdett udvarolni.
Nem ismertük, messzi vidékről jött, agrárgazdasággal foglalkozott és nagyon tudta mondani a szépet. Józsit meg Sopronba vették fel, onnan nehezen járt haza a távolság miatt.
Közös múltunk nem volt, adott szó sem hangzott, így az ismeretlennek adtam a kezemet. A nagyobbik fiú a kettőből az övé. Láttam én, hogy a nagy összejövetelekről híre jött, milyen jó mulatós ember, de nem ügyeltem rá. Fiatal, most mulasson, gondoltam, mert éretlenül nagyon bölcs marhaságokat tud az ember mondani. Esküvő lett, majd elkezdtem én is az irodában dolgozni, de annak pár év után vége is lett, mert az én uram tiltotta. Kellek én otthon, keres ő eleget, meg ne forogjon az ő felesége körül senki… Így kezdődött. Folytatódott a kimaradásokkal, meg az állandóan ittas hazajövetelekkel.
A gyerek se nagyon érdekelte. Bántani nem bántott, igaz, nem is nagyon törődött velem. Pénzzel se voltak bajaink, mert nem saját számlára lett estére részeg. Akkor utáltam meg egy életre az italos embert. Biztosan furcsállod, milyen szépen elborozgattunk így vacsora után, együtt? Én csak a mértéktelenséget utáltam meg. Józsi mellett soha nem kellett arra gondolni se, nem tudná, mennyi az elég. Ha nem hoztad volna, ő be nem megy érte a faluba. Van a pincében egy palackos gyűjteményünk, de azt akkorra tartjuk, ha kedves vendég jön, vagy mi akarunk valamit ünnepelni. Holnap egy muskotályt fel is bontatok a kedvedért a Józsival. Kóstold meg, tudom, szereted. – Szóval:- Józsi megjött Sopronból, friss diplomával.
Soha nem akart innen elkerülni. Már akkor megvolt a helye, mikor elment tanulni. Látta az életemet, mire jutottam öt év alatt. Egyszer megszólított az utcán:- Marika, ha meg tudod tenni, gyere át édesanyámék a délután, a kisgyerekkel. Én már a kinti házban lakom, de mondanék valami fontosat neked.-
Ezzel ment dolgára. Délután át is mentem jelenlegi anyósomhoz, aki mindig nagyon kedves volt a szívemnek.
Aranyos asszony volt, illetve ma is az. Egyenes, jókedélyű és nem akadékoskodó. Mint utóbb megtudtam, Józsi neki előre elmondta a szándékát:- Jóvan, fiam, a te életed. Én Marikát szeretem, nem ilyen élet való neki. Nem baj az, hogy nem együtt kezdtétek. Ahogy Marikát ismerem, kétszeresen fog tégedet megbecsülni, azok után, amit az első embere után megtapasztalt. – Zavarban voltam, de hamar megtaláltuk leendő anyósommal a közös hangot. Józsit dolga marasztalta, de jött nemsoká. Elmondta, hogy neki én jártam mindig az eszébe, de nem mert lekötni, mert minden áron menni akart tanulni.
Öt esztentő nagy idő – ki tudja, mi lesz még addig. Az ő érzései semmit nem változtak, s hogy látja az életem folyását, semmi lelkifurdalása nincs, hogy férjes asszonyként megkérjen, váljak el, legyek a felesége, amint lehet. A kinti házat nagyon fogom szeretni. Lesz dolgom elég. Ő nemhogy tiltaná, de pironkodik miatta, mennyi munkám lesz mellette, de higgyem el, minden adott hozzá, hogy szépen éljünk. –
Ennyi volt. Szedtem a gyereket és a ruháimat. Más onnan nekem nem kellett. Mentem haza a szülői házba, édesapámhoz.
Már csak ő élt. Kérdeztem, mit szól? Ő azt felelte, megnyugtató lesz neki engem Józsi mellett látni. – Nem tisztességes ember az urad, nem érdemli meg, hogy látszatból tönkre tedd az életedet mellette. Láttad, hogy éltünk anyáddal, isten nyugtassa. Hogy kívánhatnék az édeslányomnak attól rosszabbat?-
Csendes esküvő volt. Anyósom főzött egy ebédet, ők voltak ott, meg édesapám, meg a két tanu, Józsi két, évtizedes barátja.
Ennek most húsz éve. Hangos szó köztünk nem esett. Mikor megszületett a második fiam, a nagy megkért minket, ünnepélyesen, intézzük el, hogy Józsi nevét viselhesse ő is, ne lógjon ki a családból. Az én uramnak könnyes lett a szeme és átölelte „mostoha” fiának a vállát. – Nagyon szép volt tőled! – ennyit mondott és szemérmesen elfordult, megtörölni a szemét.
Az első uramat egyáltalán nem érdekelte se a gyerek, se a bosszúállás, hála a jóistennek. Eltompult ő már az italtól annyira, hogy örült, ha a munkáját el tudta még látni. Aztán irány a cimborák.

Miért meséltem el ezt neked? Azért, hogy ne érezzed annyira sebzettnek a lelkedet. Mindenki megszenved a rendes, tisztességes életért, akár többször is, de soha nem szabad magunkat elhagyni. Fel a fejjel és míg megfejek, meg a vacsorát előkészítem, sétálj egyet és gondolkodj el ezen, amit neked most elmondtam. Később meg is írhatod, legalább meg lesz örökítve egy recept a jó házasságra. Mert van ezerféle, elhiheted. Azzal ment is a házba. A vendégasszony nagyon magába mélyedve bandukolt a sétányon a kicsi ház felé. Meghatotta a keresetlen őszinteség és az az egyenes gondolkodás - és életmód, ahogyan az erdészék felfogták az életüket. Belépve a ház tulajdonosába ütközött. Nem várta egyáltalán, meg se beszélték, annál nagyobb volt a meglepett értetlenség. A házigazda a saját lakában mentegetőzni kezdett: - Tudod, mióta itt vagy, egyéb se jár a fejemben, mióta vagy a legjobb barátaim egyike, s hogy ez így, már megbocsáss, nem egészen normális. Régen tudom, hogy nekem sokkal több vagy, mint a barátom, bár annak is kitűnőnek tartalak, de szép nő vagy. Érett, okos, teli színekkel, gondolatokkal. Lehetetlen, hogy mi megtaláljuk egymást és egy pár legyünk? Jól tudom, hogy te nem házasodsz többé és meg is értelek. Az otthonodat sem dúlom fel, de szeretnék melléd társul szegődni. Az lenne a vágyam, hogy egymásnál otthon érezzük magunkat. Te nálam, én nálad – ennél idillibb életformát két középkorú embernek el sem tudnék képzelni. Mivel jobb és szebb kifejezést nem találok erre, megkérlek, legyél az életem párja, az örökkön velem egy hajóban utazó, egyetlen kedves! –

Kezet csókolt az asszonynak és szemüvege is ragyogott a megkönnyebbült boldogságtól, hogy ki tudta mondani a régen érlelt szavakat. Megértő, nyíltszívű igent kapott kérdésére, hiszen egyértelmű dolgokban a bizonytalanságnak nincs helye.
Este együtt mentek át az erdészházba. Nagyon megörültek a háziak, mindketten. A ház gazdája régi barát volt, a vendéget meg megszívelték erősen az ott eltöltött idő alatt. Szép pár – gondolták, de csak összevillanó szemmel konstatálták a tényt.
Nem akarták megzavarni a kezdeti, még nem egészen biztosan megtett lépéseket. A vacsora és a muskotály fenséges volt.
A kis ház gazdája pedig egy kartonra való, remek borral lepte meg a háziakat – tudott a pince mélyén rejtőzködő kincsekről és saját szándékát is ünnepélyesen alá akarta húzni ezzel a gesztussal. Együtt maradtak. Sokat látogattak fel a kis házba, barátságuk az erdészékkel a lehető legmélyebben megmaradt.
A „vendégasszony” váratlanul halt meg, tíz év múlva. Kívánságára a kis ház mellett szórták szét a hamvait, ők hárman. Soha nem lett új párja a ház gazdájának, egyre többet tartózkodott ott, sőt belekezdett egy kisebb bővítésbe is.
Az erdész, mint legjobb barát, sokat segített neki, hiszen nagyon szépre akarták, mert kimondatlanul tudták, végállomásnak készül. A nyugdíjas éveket itt élte le végig az az ember, aki nyugodt és nosztalgikusan elégedett volt. Megtalálta a boldogságot és nem gondolt olyan ostobaságra, hogy éveket számolgasson, mi lehetett volna még…

Csak arra gondolt, szép volt, kerek, egész….