Akihez tartozunk

Tudod, drága, mikor meglegyintett téged az a rettenet, amit máskor a legnagyobb tragédiaként éltem volna meg – nálad soha nem adtam fel. Nem jöttek elő sötét, fekete gondolatok.
Most, hogy már a nehezének elején átestél, virágokat, tájakat vetítek a géppel, alatta szól a „Rómeó és Júlia” remekbe szabott zenéje és tudom, hogy élni fogsz.


A fiam halála tényként jelent meg előttem és a sugallattal, hogy ne ágáljak ellene, mert neki ezt szánták. Veled kapcsolatban nem merült fel soha, hogy nem éled túl. Hozzád tartozom, noha messze vagy tőlem, mert nekünk így jó. A szerelem nem szorítható keretek közé. Senkinek nem lehet kijelölni, hogyan élje meg, hogyan éljen a másikkal ahhoz, hogy öröktől egybe kapcsolódjon kettejük élete. Mi kilométer-százak távolságából is mindig együtt dolgoztunk, beszéltünk, tudtuk a napjainkat.
Nagyon fölháborodtál, ha csak célozni mertem rá – neked még ezer utad lehet, mert a „norma” szerint nem vagyok hozzád való.
Kikérted magadnak és ordítottál is. Neked a mi összetartozásunk szent, sérülést nem szenvedhet és soha nem nézed meg a nőket az utcán, mert eszedbe se jut. Neked párod van. Az én hercegnőm – ahogy bűbájosan megkaptam a rangot a lelkedben. Hatalmas poszterről bámulok rád és a legszebb, hófehér kispárnára is rátetetted valami fura eljárással a képemet. Ezzel alszol el. Most, a kórházba nem lehet bevinni és biztosan hiányzik neked.Nincs semmilyen elmúlás- érzetem, csak a hosszú gyógyulásodat gondolom át, újra és újra.
Műtét után két nappal már a közös munkáinkról beszéltél, ne nyúljon senki bele, mert amint teheted, rendbe fogod rakni az elmaradt dolgokat. Ez így van jól, mert legalább annyira a te munkád, mint az enyém. Én vagyok a szó, te vagy a forma.
Egymástól elválaszthatatlan egység.

Tudom, hogy meggyógyulsz. Onnan tudom, ahonnan a többi, megfejthetetlen gondolatom jön – vagy küldik. Nem kutatom a forrást, csak gyakorlottan érzem, nem lesz baj, mert velem fogsz maradni. Miért nem vagyok melletted? Mert nálunk ez nem működik. Ideges leszel, ha nem olyannak látlak, amilyennek te szeretnéd. Bele is nyugszom, hiszen hogyan létezne ez a különös emberi viszonylat, ha nem értenélek meg? Más biztosan másként működik. Az meg úgy van jól és hagyjuk meg neki a maga elgondolását. Különös találkozásunk nagyon sok mindent ért már meg, élt át. Furcsa és különös történéseket. A beléd vetett bizalom, az „egyetlenségem” érzete az életedben soha nem ingott meg, egy percre sem.


Most jönnek még nehéz hónapok, de nem félek, mert élni akarsz. Nem félek, mert a tudatom legalján sem mocorog a visszafordíthatatlan tragédia érzése. Annyira érzed, hogy veled vagyok, hogy ezt ki se kellene mondani. Azért kimondom, de várjuk a napokat, amikor szabadabban lehet beszélni, amikor már a szárnyadra engednek. Egyszer leírtam „hidd el, élni fogunk”. Ez most nem úgy működik. Ott az emlék halhatatlanságára értettem. Te megmaradsz nekem. Tudom.
Pont ezért nem vagyok nyugtalan és várlak vissza, mert így természetes.