Karácsonyi ékkövek

A kis szőke lány nem emlékezett a szüleire.Csecsemőként került állami gondozásba.Nem látogatta senki.A lemondó nyilatkozatot viszont az anyuka nem volt hajlandó aláírni.

 

 

Ez a lépése azért tűnt teljesen érthetetlennek,mert azóta,hogy eldobta magától a gyermeket egyetlen egyszer sem látogatta meg.A kislány a szó szoros értelmében egyszer sem látta az édesanyját.A nevelőotthonban az a kevés gondozó,akinek a feladata volt egyszerre tiz-húsz gyerekkel foglalkozni,gyakorlatilag kitette a lelkét.Falun volt az intézet és az itt élő gyerekek szerencséjére mind anyaszívű szülők voltak.Ez igen különleges helyzet,mivel a közömbösség is jobb állapot,mint a nem megengedett, sunyin végrehajtott alázás.A rejtett bántalmazásokról nem is beszélve.

Ezen a helyen ehhez hasonló sem történt soha.Kijárt a simogatás,a puszi,az ölelés,amennyire ez ilyen létszám mellett csak lehetséges volt.A kislány három évesen olyan volt,mint egy Murillo angyalka.Ezek a gyerekek általában helyesek,persze,hiszen melyik gyerek nem az.Arcocskájukat viszont mindig beárnyékolja egyazon szomorú árnyék.Ez a baba nem mutatott árnyékot.Mosolyt és apró fehér fogacskákat kicsillanni annál többször.

A városban körülbelül az ő születésével egyidejűleg borzasztó tragédia ért egy fiatal párt.Szerették egymást,babájukat várva a legboldogabb embereknek érezték magukat.Berendezték a babaszobát,mindennel,ami elképzelhető.

Nagyon jó körülmények között éltek.A férj foglalkozása aranyat ért a fejlődő technikai világban.Az asszonyka félidős terhesen már nem járt dolgozni.Csak és kizárólag a baba várása töltötte ki napjait.Este,amikor a férj hazajöttekor átölelték egymást csak a babáról esett szó.Nem akarták tudni,fiú lesz,vagy lány.

Egyrészt úgy gondolták,teljesen mindegy,mert ugyanúgy örültek mindkettőnek,másrészt erre a meglepetésre a közösre tervezett szülőszobai nagy napon egyszerre készültek.Eljött a nap.Minden úgy haladt,ahogy kellett.Vizsgálatok,szülészorvos véleménye,mind mind csupa reménységgel kecsegtető ígéret volt.Szépen megindult a szülés.Apuka állig beöltözve szorongatta az ízzadó kis kezet,s megnyugtató semmiségeket súgott felesége fülébe.Letörölte ízzadó homlokát.A baba feje beszorult a szülőcsatornába.

Nem volt kapkodás,azonnali műtétet rögtönöztek.A baba ráment,nem élte túl a szó szoros értelmében vett szorongatott helyzetet.Az anyuka pedig olyan sérüléseket szenvedett,hogy ébredése után nem sokkal közölték vele,első,s egyben utolsó gyermekét szülte.Ilyenkor a szülőpáros eltávolodik egymástól,vagy elkezdenek veszélyesen hallgatni egymás társaságában.

A férj mondta ki:-A remény soha nem hal meg,szivem.-Ebben a tudatban éltek tovább.Nem csináltak temetőt a mindennapokból.Vártak valamire,s ezzel új reményt költöztettek egymás szívébe.Az asszonyka visszament tanítani.A veszteség kétszeres erőt adott neki ahhoz,hogy az elsősök helyesen tanuljanak meg olvasni,számolni,énekelni,játszani – élni.Este ezekről a történésekről is sokat beszélgettel és a férj munkájáról is.Nem titkolták az elveszett baba miatt kigördülő könnycseppet sem.Ez is közös kincsük,közös szomorú kincsük lett.

Az intézetről tudtak és véletlenül ismerték a vezetőt is.A jó ismerős csak nagyon nehezen szánta rá magát,hogy egyik este náluk vacsorázván megemlítse a nevelőszülőséget.Az apuka azonnal igent mondott volna,de tapintatosan várta felesége válaszát.-Köszönjük és gondolkodunk rajta.-Ennyi tellett ki tőle,mert hirtelen az emlék nagyon fájni kezdett.

Egy októberi,verőfényes őszi napon mentek ki az intézethez.A vezető bekísérte őket a nappali játszószobába,ahol rájuk ragyogott Marcsi mosolya.Ettől a mosolytól nem lehetett szabadulni.Először rendszeresen látogatták,majd elérkezett az első látogatási nap,amikor haza is vihették magukhoz.A kislány egyből feltalálta magát.A férfi felé nyúlt elsőnek,amikor kiszálltak a kocsiból:

-Tebaba!-mondta neki,s ezzel az apuka kifejezés örökre feledésbe merült.

„Tebaba” elájult a gyönyörűségtől,karjára vette a kislányt,mutatta neki a kertet,az előszaladó bolondos,borzas kutyát.Gyorsan eltelt a kiszabott látogatás.

A formaságokhoz idő kellett.Mivel azonban az otthon vezetője már jó előre kilátásba helyezte a felsőbb hatóságnál a lehetőséget,viszonylag gyorsabban ment.Egyéni elbírálás alapján döntöttek,helyzetet,körülményeket figyelembe véve.December elején Marcsika a mostmár egyáltalán nem árva,s kicsit átalakított babaszoba teljes jogú lakója lett.A szülők előtt ezentúl csak a lemondó nyilatkozat hiányának réme lebegett.Ebbe a veszteségbe már nem tudnak belenyugodni,ezt tudták mindketten.Erről,érdekes módon nem ejtettek szót,ők az örökös „megbeszélők” erről a tényről mélyen hallgattak.

Karácsonyra vastag hó esett.A cukorerdőben álló cukorház Marcsikát állandó mutogatásra és kacagásra késztette.-Nézd,mamika,madááár!-Nézd,mamika,

cicaaa!-tapsikolt,mikor meglátta a házikandúr kényesen emelgetett talpacskáit,ahogy megpróbálta minél kevésbé érinteni a havat.

A szenteste gyönyörű volt.Hatalmas fával,halk zenével, közös énekléssel.

Az ajándékok ésszel voltak kiválogatva.Nem volt dűtés-borítás.De örülnivaló akadt elegendő.Egy nagy piros gömb keltette fel Mártika érdeklődését.Tebaba felemelte:-Fogd meg mind a két kezeddel,drágám.Nem vesszük le,megfogod,utána gyönyörködünk benne!-A két kicsi puha kéz óvatosan fogta közre a csillogó csodát.Ámulatában egy ragyogó könnycsepp állt meg a pilláin.

Ahogy ez a könnyben visszasugárzó ezerszinű káprázat megjelent,ezt a pillanatot soha nem feledte el se Tebaba,sem pedig mamika.

 

 

A boldog kis család még tizenöt évig élt édes hármasban.A jogokat az igazi anyuka már nem érvényesíthette.Túladagolásban elhúnyt,valahol egy városszéli ködös éjszakán.Örökséget viszont hagyott Marcsikára.Már AIDS betegen szülte,s valószínüleg állapota javulását remélve akarta később magához venni.

Csakhogy az akarás és a tű nem rokonok.Tebaba és mamika tudták,hogy Marcsikájuk élete sajnos kiszámítható ideig tart.A tőle kapott rengeteg örömet semmivel nem cserélték volna fel.Marcsika nem szenvedett.A mindent elkövető szeretet,a határtalan gondoskodás megnyújtotta az életét.A vártnál sokkal hosszabbra.Egy havas reggelen,a nagy szikrázásban és fényben Tebaba találta meg a mindörökre elaludt nagylányt,akinek mosoly volt a szája szögletében.

Mellette az első karácsony macija feküdt békésen kis gazdája mellett.

Üvegszeme nem tükrözött bánatot.Marcsika hamvait a nagy diófa alá ültették el tavasszal (ők mondták így),hogy mindig ott lehessen,ahol az otthona és a biztonsága volt.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man