Kihívóan előttem a mappa,vigyorog a sok színes toll a vékony üvegpohárból.
A fehér ívek szemrehányóan intenek,s belekezdek. Írnom kell neked levelet.

 Tudod,mióta elmentél,s messze vagy,megváltozott az élet itt. Beállt egyfajta harmónia. Sok a csend,a szép árnyék és sok a fény. Ilyenkor,mikor már szűken mérik a napot,koradélutánnak számít nyáron,mikor már gyertyát gyújtok. Meg másfél éve mécsest,persze,jól tudod,minden áldott este. A képen Miklós teliszájal mosolyog ,feléhajlok, ránézek és nagyon boldog vagyok.
Karácsony volt éppen, nevettünk,s az arcába néztem. Ezt a pillanatot kapta el a fotó. Azóta állandóan ég a pici láng,hirdetve a szeretet véget nem érő folyamát.
Sokszor gondolok rá,egyszer majd,valamikor megérkezel. Fáradt és kissé szótlan leszel. Eltörődsz a hosszú,nagy úton. Gondolataidba mélyedsz majd nagyon. Majd hirtelen felpillantva megnézel magadnak. Látod,hogy megváltoztam kicsit.
Nincs már vörös haj. Barna, kicsit mákos és rövid. A szememet sem tudom festeni. Ez eleinte bántott, de a gyerekek és mások szerint hálisten hogy már rég oda a megszokott királykék karika. - Olyan fiatal vagy! - mondta ma Zoli. - Egy ilyen arcot minek mesterségesen elrontani?- Elsőszülöttem szavának mindig hittem. Jóságos, de nagyon szigorú kritikus,velem meg kétszerte az.
Leülsz a fotelba. Nézed a tárgyakat. A sok fura micsodát. Mind rólam mesél. Mindennek története van, s ahogy a helyét a tárgy megtalálja, az is az én életem szeletke harmóniája. Nézed majd a sok ágat,s kosarat,elbámulsz,hogy a karácsonyfa és a girland már világít, s máris mosolyog a déligyümölcs közt a piros szaloncukor. A kisded itt már meg is született. Ezt hirdeti a fagyöngy s a gyertyatál. Nézel majd körül, milyen varázslatosak a mókaságok, könyvek, női ruhák, miegyebek szigorú rendje, mégis kedves egyvelege. Itt minden rólam szól, mert mi nem is akarunk együtt lakni, csak neked nagyon jó itt néha megnyugodni. Barátságosak a festmények, a fényképek, mindez egy egész élet, s téged azért érdekel, mert az enyém. Te itt nem vendég vagy, te is a része. Csak nem kell mindent úgy értelmezni, mint hétköznapiék szokták. Attól te itthon vagy, hogy nincs itt a ruhád. Eljátszik a szemed a falra fölrakott csergén és moketten. Bélelt, mint egy fészek, mindenütt szőnyeg, minden puha. Mint az én lelkem, ha varázsló nyitja. Te varázsló vagy, nyílik a mesedoboz. Közben elkérem tőled a szemüveged és megmosdatom. Jó, hogyha kilátsz rajta. Mikor már ragyog az üveg, óvatosan visszaadom neked. Rágyújtunk, hisz ilyenkor muszáj.
Valóban elindul a mesefonál. Arról, hogy siratta Zelk Zoltán Irént. Hogyan szenvedte ki magából a Sirály-t. S most olyanok vagyunk,mint versben a nénike.
Aki a temetőben sirdogál. Nagy könnye sárga margarét. Ez a nagy sárga könnyvirág a mi életünk, ilyen keserűen szép. Elmesélem neked Viszockíjt, s Marinát. Mit küzdöttek össze tizenhárom éven át. Elmondom az indiai mesét, melyet tőlük tudok, s neked, mint egy virágot átadok.
Az úgy van, mikor Indiában megvan már a nász, elvonul a tömeg, bezárkózik az ara. Kopogtatásra szelíden felel: - Ki van kint ? - kérdi, s az : - Én - válaszra nem felel.
Ez ismétlődik több estéken át, mikor is a férj szíve megsúgja helyes válaszát.
Amikor tehát újra kérdezik: - Ki az ? - A helyes felelet: - Te ! - és beengedik.
Tudniillik, amíg megmarad az „ én „ addig nem jött létre az a kettős szövevény, amely a szerelem maga. Ahol én te vagyok, te énné leszel, s külön-külön többé nem létezel. Emiatt, ha ők is távol voltak, ami sokszor, nagyon sokszor megesett, s ezalatt váltottak levelet, az aláírás mindig úgy volt írva:Te.
Kávét főzök majd neked, vagy teát. Behajtom a spalétot, felragyog a narancsszínű fény, meg a sok apró rejtett világítás. Meleg van, jó így, mindketten megnyugodva nézzük egymást bölcs mosollyal, s mélységes szeretettel. Megérkezett a várva-várt, nem itt élő, de idevaló, kedves, tiszta ember. Ki jobban rokonom , mint bárki más, mivel egyszerre olvastuk ugyanazt, s abból egyszerre ugyanaz a gondolat fakadt. Így játszottam én el az érkezésedet. Ez olyan szép volt, hogy mára nem is írok egyebet. Légy jó, légy okos, tedd dolgod, ahogy kell ott messze. De mindig gondolj rám is egy pillanatra – persze. Jusson eszedbe a színes gyümölcskosár.
A hangom, mely akkor ott neked szólt, s elmesélt mindenféle csudajót. Jusson eszedbe, hogy ragyogott a szemem. Félénk tenyerem egyszer megsimogatta a hajad, s lopva, titkon megszagoltalak. Az illatodat többé nem viheted el, csak felidézem, s azonnal felel. Ezt a levelet tedd ott távol fiókod mélyire. S mikor nincs jókedved, vagy éppen esik, előveszed. A sorok, remélem, neked kedvesek.
Felidéznek engem, s a két csoda-szobát, ahol neked is terem csöpp mesevilág.
Hidd el, nem fog fájni. Egy picikét talán vissza fogsz majd vágyni. De az jó, mert van hová, s kihez, ahol a teljes békességedet megleled. Égnek a gyertyák, mesések a fények, még én is fölfedezek mindig egy kis szépet. Eszedbe jut majd a banán, narancs alma, megelőlegezett piros cukrok halma. Eszedbe jut a béke, s a meleg, s hogy akárhol vagy, hazaért a szíved.

„Te”