Drága kislány, tudod…

 … ma véletlenül sikerült elkapni az utolsó napsugaras, fáradt októberi délelőttöt. A nap is olyan már, mint én. Fénye a régi, de melegíteni már nem tud úgy, mint a nyári zeniten. Ebben a furcsa, elvarázsolt házban, mely olyan, mint egy Csipkerózsika kastély, kiültem a küszöbre a kávémmal.

Mióta nem vagyok már a régi, tudod, inkább későn kelek. Az éjszaka gyönyörű. Akkor szerzek gondolatokat. A délelőtt számomra nem értelmezhető. Így sikerül kihagyni. A küszöb azért még érdemel néhány szót. Most konyhába vezet, egy furcsa, varázsos játék- konyhába.
Amikor a ház fénykorát élte és a két magas rangú tisztviselő fivér lakta, akkor ez nekik előszoba volt. Most a sok szobában ketten lakunk.
Sok az álló emlék. Képek, bútorok, tárgyak. Varázsütésre várnak, mely nem jön el soha. A nagymama az udvar felőli lakosztályban ápolgat növényeket, igazi idős hölgy módjára őrzi a konvenciókat. Nálam más a helyzet. Csacskaságok, könyvek, édes semmiségek és súlyos emlékekkel megterhelt tárgyak vesznek körül. Ebben élek, mert ezt most így kell.
Azon kevesek, akik ide bejutottak, ámulnak ( a festőművésznő is).
De nekik nem kell itt lakni. Rettegni, mikor jön elő valami hiba a házon, vagy a vezetékekben, vagy akárhol. Száz éves. De élni kell, tehát inkább élvezzük a régi kúria által adott varázs-perceket. Nem zavar itt senki senkit. Ezért tudtam zavartalanul arra gondolni, milyen nagyon vártalak és milyen nagyon nagyon jól voltunk mi egymással – pár évvel ezelőttig.
Akkor kis lelkedre lakat került – arra a nyílásra benne, mely hozzám vezet, s ezt nem értem. Talán a természetes kiválasztódás kiforrja magából a gyengébbet, s utat tör magának az élet, így a fölösleg kihull.
Ezer szerencsém, hogy bátyád, az én legidősebb fiam nem változott.
Talán azért, mert valahol, a lelkében ő is egy elvarázsolt lény. Ő érti.
Valószínűleg természetes neki, hogy kopottabb a türelmem, de szeretete áthidalja az ilyen irányú nehézségeket. Ő olyan, mint én. Hasonlóra született. Biztosan ezért természetes neki a lényem, a közlekedésem az emberek irányába.


Amikor elhatároztalak, a fiúk ketten már „nagyok” voltak. Meg volt már a város fölött egy csodás, napfényes buborékunk. A négy szobát úgy építették a helyi adottságok miatt, hogy sem előre, sem pedig a hátsó kilátás irányába nem akadályozta a szemünket semmi. Lebegtünk a város felett. Korlátok nélkül futhatott a pillantás. A nap mindig az első két szobánál kelt föl. Délben, amikor nyáron elviselhetetlenül tombolt, a mi házunknak tapintatosan fölmászott a tetejére, hogy aztán délután a hátsó két szobát és a gyönyörűséges konyhát árassza el fénnyel. Mindig követhettük, ahogyan a látóhatáron búcsút vett tőlünk, mielőtt végleg lebukott volna aznapra. Ebbe a szépségbe még egyszer kellett az élet megismételhetetlen nagyszerűsége – kisbaba. Te voltál az, akit tudatosan akartunk és nagy örömmel odabíztunk a jóistenre, ad-e ajándékot? A fiúk, mint ajándék lettek a gyöngyszemeink. Téged a tudatunk is szeretett volna. Nem kislánynak – kisbabának, még egyszer.
Utoljára, mert tudtuk, többet nem bírunk el. Az már felelőtlenség lett volna. Az ajándék duplázódva érkezett. Kislány lettél, s így meg tudtuk tapasztalni, milyen más egy kicsike nő-ember lénye, kedvessége – egyáltalán másmilyensége. Annyira tökéletes voltál, fegyelmezni sem kellett. Egyetlen alkalomra emlékszem. Ma is benn ég a tudatomban, noha tudom, téged kellett védenem. Elvesztél egy óra hosszára. Óvodás voltál. Mehettél szabadon, hiszen nem korlátoztalak titeket fölöslegesen soha. Egy szabály élt – tudnom kell, hol vagytok. Az adott esetben sem voltál hibás. Alig öt percre tőlünk hívott be hozzájuk egy kislány a csoportodból. Te mondtad, hogy szólni kell. Ő erősködött. Ez alatt az egy óra alatt olyan félelmet éltem át, ami leírhatatlan és senkinek nem kívánom. Megkerültél. Rácsaptam a popsidra és rongyosra szakadó szívvel a szőnyegedre térdeltettelek. Te bánatodban elaludtál. Lefektettelek, betakartalak. Hiába tudtam én, hogy ezt a példát megjegyzed. Örök sérülés marad a lelkemen, hogy így kellett megvédenem téged a későbbi elkószálásoktól. Ma is ugyanúgy fáj, mint akkor. Szülőnek lenni iszonyú felelősség. Minden szigorú döntésbe mi halunk bele kicsit, hiába értetek történik.

Három éves korodig sokszor voltál beteg, magas lázakkal. Volt olyan eset, amikor drága doktor nénink, aki mindhármótok orvosa volt, széttárta a karját és kétségbe volt esve. Vigyünk kórházba. Ő itt nem tud mit tenni. A kórházban már nem voltak annyira borúlátók. Mivel ott személytelenebb a dolog – hiszen nem ismernek születésed óta – megnyugtattak, vigyelek haza. Nem tudnak semmi mást tenni, csak amit én otthon. Tényleg meggyógyultál. Pontosan három voltál, mikor kivették a manduládat. Attól a perctől kezdve egy napot nem hiányoztál, sem óvodából, sem iskolából. Kikerült a szervezetedből a bajt okozó góc.
Szerencsés helyzetben voltunk. Nem kellett napköziben aszalódnod.
Ezt az áldott szerencsét szolgálati időm mennyisége sínylette meg, nyugdíjam nevetséges. Ha ma újra kezdhetném, akkor sem adnám oda azokat a hazatéréseket. Nektek volt saját ebéd, zuhanyozás iskola után és felkészülten mehettetek zenei órákra. Mint tudjuk, nyelvet lehet tanulni később is. A mozgás és a zene nem halasztható. Bizonyos kor után ezt a két tanulási formát fizikai okokból nem lehet elkezdeni.
Ti szívesen muzsikáltatok sok éven át. A fiúk nagy korukban abbahagyták. Te három diplomával koronáztad meg tehetségedet és szorgalmadat. Soha nem kellett küldeni gyakorolni. Hamarabb olvastad a kottát, mint a betüt. Keresztanyád, aki szolid hetven évvel volt idősebb nálad álomszép ruhákat varrt neked. Nem voltál kis tenyész-majom.
Édes voltál, bájos, csinos és végtelenül szelíd. Szőkének születtél, s egy idő után megnőtt hosszúra a hajad. Csodás frizurákat álmodtam a fejedre. Aki zongorázik, annak föl kell tűzni a haját, mert a szeme rovására megy a belelógó haj. Szép fejformádat a lófarkas – kontyos kis álmodások még jobban kiemelték. Bájos kislány voltál, természetesen bájos, mint egy harangvirág. Mély hangoddal még érdekesebb volt egész különleges lényed.

Minden helyzethez remekül tudtál alkalmazkodni. Talán a saját erőd és akarásod mellett mindig érezted, ott vagyok mögötted. Hiszen ez a legfontosabb dolgom. Hármótokra vigyázni – míg engeditek.

Megélhetési gondok miatt hoztunk egy döntést, mely egész későbbi történetünket meghatározta. A fiúk már felnőttek voltak. Te csak tizenkét éves. Elmentünk idegen országba. Mondhatom,teljes bizonyossággal – a fiúk soha nem szokták meg igazán. Én pedig három évnél nem is bírtam tovább. Nem játszottam Kaukázusi krétakört. Hagytalak a gimnáziumban, de a tágabb rokonság is megölt volna, ha engedsz a saját döntésednek és visszajössz velem. Nem szakadtunk el. Annyit ültél vonaton, nem is igaz. Nyaraink meg fenségesek voltak. Annyira itthon érezted magad, annyira a te életed is volt ez itten, szülővárosodban – magyarázatra sem szorult. Csodás dolgokat éltünk meg. Mindenről meséltél, ami veled történt és rengeteg levelet is írtál. Én is mindent elmeséltem neked.
Boldog voltam, milyen éretten, körültekintően tudtál dönteni, vagy tanácsot adni. Együtt jártuk a boltokat, koncerteket ámultunk végig és nagyon csinosak voltunk, mi ketten. Nem hánytad soha a szememre, hogy eljöttem. A szíved értette, nem maradhattam – ha még élni akarok.

Távolodásod első pici jeleit főiskolás korodban észleltem. Már nem voltál annyira közlékeny. Már inkább beszéltettél, mint beszéltél. Lassan kezdtél becsukódni, mint egy könyv – előttem. Akkoriban már a szünidőkhöz igazított szigorú egy hét (olyan kötelező- ízű látogatás) maradt az enyém belőled. Jöttek még a levelek. Te már távolodóban voltál. Az első vőlegényed, akivel öt hosszú éven át közös volt az életetek, még megosztódott velem. A szakítás nagyon megviselt.
Sokat beszéltünk róla. De nem maradtál velem, pedig nyár volt.
A barátnőddel inkább elmentél Tunéziába. Utólag mesélted,nem volt nagy élmény és a történtek feldolgozásában sem volt nagy szerepe.
Helyettem mégis ezt választottad. A régi te nem így tett volna. Mikor a kapcsolat elején kielemeztem kicsit – nem fog egy életre szólni, homlokegyenest más az indíttatásotok érdeklődésetek, foglalkozásotok. Nagyon le lettem állítva. Nem értek hozzá. Nem is szóltam többet.
Bizonyított az idő. Sajnálom.

Furcsán került be az életedbe a férjed. Nem szerettem a módszereit.
Nem volt rokon a magatartása. Odakint annál jobban értékelték.
Ma már teljesen olyanná váltál, amilyenre ott szeretnék. Hitem erős és megingathatatlan – föl fogsz ébredni. Ahogyan Nellit nagyon nehezen megszülted, aztán szigorúan szabott időre elhoztad nekem, az már nem az én régi kislányom volt. Lehetetlenné vált, hogy lássam a babát, mert a feltételek aláznak. A méltóságom, ami megmaradt. Ezt nem adom. Nem leszek rongy. Bármikor kivirágozhat az unokámmal a kettőnk viszonya.
Én tudok várni. Mogorvaságod mögött szakadást érzek. Te tartozol valahová, ahová én már egyáltalán nem. De te mindig hozzám fogsz tartozni. Ezen dőreség lenne vitát nyitni.

Egyetlen erős kívánságom van. Ne szenvedések és csalódások hozzanak vissza hozzám. Nem akarom, hogy téged fájdalom érjen. Megérik benned majd a hiány. Szétszórja magvait, mint ősszel a virág. Ki fog nyílni és világossá válik, hogy szárba is fog szökkenni a szeretet fogyhatatlan napsugaránál. Most még hóbunda takarja a magvakat kicsi lányom – mivel nekem az maradsz. De én ki tudom várni az olvadást.
Az első rügy a lelki tavaszban, az lesz az életemtől akkora ajándék, mint a születésed. Hagylak, mert erőszakkal kertészkedni nem lehet. Értő kézzel, tapintatos hallgatással, hagyni, hogy ne légy kettőbe szakítva.

Érik a mi tavaszunk, ne félj!

Anya
 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man