(Foto:Scheffer János )

Az úszók barlangja
(Parafrázis az „Angol beteg” c. filmre)

 

Drágám, én drágám!

Itt fekszem lámpa nélkül és érzem, hogy mire megjössz, már nem találsz életben. Nagyon sajnálom, mert végre ki tudtunk mondani egymásnak mindent. Végre nincsenek köztünk kételyek és az ostoba sors most vezényelt nekünk megálljt.

Emlékszel? Anyanyelvén faggattad az öreg arabot, aki leírta neked, szavakkal, hol találod meg ezt a barlangot.
A sziklánál, mely női hát ívét formázza. Mind ott voltatok, ti a föld különböző országainak térképészei és ujjongva néztétek a felbecsülhetetlen barlangrajzokat.
Én a férjemmel voltam és én fedeztem fel, hogy a rajzolt alakok úsznak! Döbbenet! A homok rettentő, veszélyes, végeláthatatlan birodalmában egyszer, valaha, ki tudja, mikor – víz volt! Le is festettem neked, néhány rajzot onnan. Te büszkén elutasítottál. Nem mertél szeretni, mert tudtad, ezzel fetárul egy olyan pokol, amelynél veszettebb nem létezik. Nem tudtad. Pontosítok. Megérezted. Aztán mégis elfogadtad őket és ekkor, a visszajelzéseddel indult el közöttünk a megállíthatatlan lavina. Szerelmünket titkolhattuk, kitéphettük, letagadhattuk magunknak is. Az már olyan kőkeményen élt bennünk, mint a rajzok a barlang falában. Nem hozott ránk szerencsét, de nem bánom egyetlen pillanatát sem.
A szenvedést sem bánom, az embertelen kínokat sem.
Azt tudom, hogy mindig voltál nekem, akkor is, amikor még a létezésedről sem tudtam és mindig leszel nekem.
Mit számít, hogy nemsokára meghalok? Nagyon hideg van itt, de ha kikúszok innen, a nap megesz. Sérüléseim már nem is számítanak, csak a sötét rossz, ahogyan a ceruzával araszolva nem láthatom legalább a saját betűimet, melyekkel szerelmem utolsó sóhajait elküldöm neked. Fáj a csalódottságod, hogy mikor visszatérsz ide, már nem fogok élni. Én tudom, hogy nagyon nehéz ígéretet tettél nekem. Sivatagban, háborúban ekkora távolságban mindentől, sebesültért visszajönni, bizony nem egyszerű feladat. Hiszek benned, mert TUDOM hogy bármi áron visszajössz értem, csak a csalódásod mardos, hogy nem engem, hanem csak egy tetemet fogsz találni. Tudom előre, hogy te, a fegyelmezett tudós, ordítva fogsz sírni, ölelni fogsz és kiviszel a napra.
Minden fájdalom vissza fog térni, amikor direkt goromba voltál hozzám, hogy el tudj felejteni. Nem a szerelmünk fog élénkebben leképeződni neked, hanem a bántások, az elszakadásaink és a mérhetetlen szenvedésünk egymás nélkül.

Amikor a karodban idehoztál, elláttál és öntötted belém a hitet, hogy mindent túl fogunk élni, mert végre minden tiszta és világos! Hiánytalanul megvallottunk egymásnak mindent, a legapróbb részletekig. Ez jó. Jó hogy tudod, mennyire a részem vagy, voltál és leszel. Ezért mindegy, hogy nem tudlak megvárni, mert a szerelem örök és velünk együtt halhatatlan. A rongy test elolvad. A csodás, magasrendű, megfoghatatlan szellemiség él tovább fényesen! Mindegy, milyen vallás, vagy nem vallás tanai szerint, de van élete, életében pedig helye és lényege van a mi csodálatos, embertelen kínjainknak, mesés, kitartó, mindenen átható szerelmünknek! Ahogyan a sivatagban, az áthatolhatatlan homokban valaha víz volt és az évezredek előtti ember úszva festette le önmagát a barlang falára, úgy hiszek kettőnk halhatatlanságában.
Elfogyott a fény. Ha nem nézem annyit ezt a mesés valamit a falon, talán valamivel tovább tudom tartani a lámpa fényét. Mindegy. Ilyen furcsán kell elmennem a testemből, hogy a halhatatlan valamiben, amiről senki nem tud semmit, váljak eggyé veled örökre.
Nem lesz fájdalom, nem lesz többé sötét, nem lesz fájó test, csak a nyugalom és a szerelmed fénye tölti ki a teret.

Az utolsó gondolatom is a tied volt, drágám, soha ne feledd és ha jönnöd kell, várni foglak. Ebben a hitben élj!