SOMEBODY TO LOVE

Hófehér atlétában és nadrágban, őrülten izmos karokkal, szuggesztív sötét szemekkel, sűrű bajusszal megdöntötte a mikrofonállványt és a hullámzó tömeget egy százhatvan centinél alig nagyobb ember.
Számomra a világ egyetlen frontembere, Freddie Mercury. Egzotikus származását már elfelejtettem, de mikor énekel, ma is vele sírok, ott belül. Amit a bulvársajtó és a paparazzo összemocskol, az engem mélyen nem érdekel. Elomlok viszont a tehetségtől, a szuggesztivitástól, az átütő erő abszolút diadalától.

A Queen együttes míves, nagyon gondosan megkomponált – a szó minden értelmében megkomponált – zenét, látványt, hang- és látvány effekteket dolgozott ki és adott elénk. Művészetük nem avul, nem süllyesztőbe való. Engem mégis a kis ember hipnotizál. Elhiteti velem, hogy ünnepeljük a Karácsonyt, boldogan zengjük Barcelona diadalát, betegen és soványan pedig képes fölénekelni lemezre: „A shownak menni kell tovább!”. Menni kell, mert én már nem leszek. Engem elvisz a huszadik század randa pestise, mert annyira kiéhezett voltam a szeretetre és annyira gyötört a lelki magány, hogy belementem abba is, amibe hiába is kerestem mindezt. Imádom az erőt, mely képes tömeget mozgatni ! Képes rá, mert annyira hiteles, mint a levegő, amitől életben maradunk. Együtt él, tombol, üvölt, szeret, zokog a közönséggel. Tudja, nekik éppen az és éppen ugyanúgy fáj. Egy ilyen szomorú géniusz esetében ne kutassuk már, hogy a budapesti fellépésnél a szigorú szerződés hány darab és milyen színű frottír törülközőt írt elő – és hová.
Ennek természetesen az a jelentősége, hogy a csurommá izzadt, színpadról leszaladó énekes azonnal kézügybe kaphassa. Ha lereked – ki fogja tovább énekelni? A takarítónő? Nem érdekel! Érdekel a magánya.
Érdekel a számára mindig idegenné maradt világ taszítása – melynek mélységét a siker, a fény még inkább kontúrozták. Somebody to love…
Csak ennyi! Csak ennyit szeretnénk mindannyian! Ha mi, senkik, reflektor hátoldalán állók is ennyire vágyjuk, ennyire megszenvedjük, hogyne vágyná százszorosan az, akit jól megünnepelve jól magára is hagyunk. Aztán a néma csönd. Kevés a szerencsés ezek között az emberek között, akit megfog a talaj mert megleli a másik felét.
Ő, aki a saját vallásában nem is ismerte gyerekként a karácsonyt, hogyan élte meg, mint felnőtt? Volt-e környezete, őt szerető, meleg közege, amiben tiszta szívvel mondhatta:” Thank God it’s Christmas”?
Hála az Úrnak, hogy nekünk adta a család ünnepét! Neki a régi elfelejtődött, újat meg nem alapított. Könnyedén ki lehet mondani, persze, kibírhatatlan természete miatt… Tessék végigturnézni egy életet. Tessék szíveskedni kibírni, hogy még az arcunk rezdülését is figyelik.
Tessék elviselni, hogy pénzt ugyan adnak, de lelki biztonság helyett halálos kifáradást, végtelen idegmunkát, örök feszültséget.

Elmentél. Akkor bennem is meghalt a szép és a szív egy darabja veled.
Soha nem tudok úgy hinni másban, mint benned, mikor leborítottad az állványt. Végigszáguldottad a színpadot, mint egy őrült motor. Vittél, mint a forgószél és dalaid szárnyán olyan helyekre vittél, amilyeneket egy utazási iroda sem tud elénk varázsolni. Te a lelkünket láttad el szárnyakkal és repülhettünk veled. Egyre vékonyabb arcodból töretlen hittel sütött a szemed „The show must go on”. Igen, a shownak mennie kell tovább, nélküled, de igazából örökké veled, akkor is, ha már megszokott valódban nem vagy velünk. A vágyad viszont lelkeddel és emlékeddel bennünk sajdul „Somebody to love”…

NYUGODJ MEG, NAGY VOLTÁL, SOKAT ADTÁL, NEM FELEJTÜNK EL!

( George Michael + Queen )

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man