Van még remény!

 

(Foto:Scheffer János )

Elkeseredetten nézem a fejlődés irányát, gyakorló szülőként.
Bár hozzá kell tennem, inkább már rajtam gyakorolnak az én bűbájos felnőtteim. Az alap, amit leraktam, sokkal inkább a szívemmel, (hiszen 19 évesen az ész később lép be), teljesen bombabiztosnak bizonyult. Szív és ész jó munkát végzett.


Mostanra állam esik le a csodálkozástól, mely egyértelmű szomorúságból fakad. A nyegle,rögtön letegező, lógó gatyás ifjoncok nem hibásak – szegények. Nekik valószínűleg nem ért rá a szülő mesélni esténként. Arra sem mutatkozott érkezés, hogy szép, emberi szóval elbeszélgessenek arról otthon, mi ez a mesés, fura micsoda: a mindennapi életünk. Kószálnak, kóborolnak kifosztottan, teszteken nevelkedve – emiatt szókincs teljes hiányában. Az itt nem idézendő „kötőszó” félpercenként hangzik el – jobb híján. Meg az legalább „olyan vagány”.
Nem vagány. Szegénységi bizonyítvány annak a generációnak, mely ezt tette velük. Hogy mégis optimistán csillant fel a szemem, el is mondom rögvest. Az én mamám már 85 éves, tehát szokásait, berögződéseit tiszteletben kell tartani.
Ezek nem oktalanságok. Nagyon is kézenfekvő, értelmes, materiális dolgok, melyeket meg kell valósítani, vagy megvalósíttatni. Ő megszokta a rendszerességet. Kora miatt gyógyszerek sokaságát kell szednie, s ezt időre be kell osztani.
Emiatt, mikor rövid, kórházi tartózkodás után hazatért, mindent simán megoldottam, de későig fent kell lennem (ez is „kopásom” része), ezért nem tudok időre főzni. Ő van annyira felvilágosult és nagyvonalú, ( meg szereti annyira az írásaimat ahhoz, hogy nélkülözze őket), hogy értelmetlen terhet soha nem rakna rám. Nem mondható el ez mindenkiről. Ereje most kissé fogyóban volt. Ennek okán a napi főzés (bevásárlással, elkészítéssel, utána eltakarítással) annyi időt emésztett volna föl, ami mellett szinte teljesen kifordulna sarkaiból az én saját, külön vágányokon futó, 35 évvel másabb, írogatós életvitelem, gondoltuk ezt okosan végig. (Meg főleg a betegségem…amiről ne ejtsünk most szót ). Ezért kerestünk egy remek magánvállalkozást. Ők nagy választékkal bíró étlapot prezentálva, elérhető áron hozták házhoz, IDŐRE, a mama által kiválasztott ebédet. Én teljesen máskor és mást eszem, tehát nem egy az ízlésünk, nem egy az időbeosztásunk.
Telefonáltam , kisvártatva megállt a kapu előtt a szép, fehér Caddy és kiugrott belőle egy angyal. Illatos, ápolt, bájos fiatalember, udvariassággal (de nem szervilisen), jól öltözötten, kedvesen, közvetlenül betért hozzánk. Elénk tárta a választékot. Annyira elbájolt, hogy oktalan fejemmel rákérdeztem, ő fogja-e naponta kihozni a kívánt menüt. Szerény, roppant szerény és kedves válasza:- Sajnos, nem tehetem, én vagyok az üzemeltető. - magyarul ő a tulajdonos.
Ekkor elnézést kértem,még ő szabadkozott, semmi baj, egy nagyon kedves bácsi hozza majd, be egészen, ameddig csak akarjuk. Kellemes csevegés közben kísértem ki. Szó esett egy rakás mindenféléről. Miután búcsút vettünk, nyugodtam meg. Viszik még tovább a követendő modellt, vannak, hálisten még sokan. Ha pedig így van, még nem pocsékolódott le teljesen társadalmunkban a haladni akarás, a jólneveltség, az udvariasság, a tisztességes vállalkozói szellem.
Nagyon éreztem,hogy ezt az élményemet föltétlenül rögzítenem kell. Azóta a mama újra főz magának, imád vásárolgatni, stb.
Annyi – saját kudarcként megélt - „fordított csodában” volt részem, Chat-oldalakon, boltokban, utcán, hogy így érzem tisztességesnek, ha végre jót is mondhatok és kifejezhetem örömömet és nagyrabecsülésemet. Van dolgos utánpótlás,van még udvariasság, ápoltság, finomság és derű. Nem vagyunk végleg elveszve. Hála mindazoknak, akik miutánunk is jól nevelték a saját korosztályukat dicsérő, következő palánta-generációt. Talán ez van nagyobb arányban…Tiszta szívből remélem. Mikor lemondtuk a mintegy három hetes, kellemes epizódot, még ő vigasztalt minket:
- Csak tetszenek telefonálni és jövök azonnal, örülök, hogy minden újra a régi lett! - Szóval, alapjaiban nincs nagy gond az ifjabb generációval. Sőt - ! szóval, örültem.



Utószó: - Ha a mama komolyan ágyhoz kötött lenne, bizony nem érdekelne, mi van a külön – szokásokkal, meg fityfene…
Akkor ott leszek, félretéve mindent. Írást és betegséget.
Ez csak egy alkalom volt, mondhatni, közjáték, ami ennek a kellemes tapasztalatnak a birtokába juttatott.