(Foto:Scheffer János )

Una lacrima

A kerti asztalra a két pohár mellé, szinte ütemet tartva pottyant oda egy-egy falevél. Fáradt volt a nap, de a könnyű ruhát még meglibbentette a langyos, koraőszi szellőcske. Ez még csak játék. A tél, illetve a keményebb őszi idő előszobája.

Annyira ismerték már egymást, hogy a szavakra szinte nem is volt szükség. Mégis, a kemény, vékony asszony ereje diktált.
Elfáradt ez a felemás kapcsolat, s mivel ő utálta a kiskapus
életvitelt, ő mondta ki a verdiktet:
- Nem akarlak látni és ez már nem változik meg soha. Ha haragudnék, talán jobban járnál, mert abból még van megbocsájtás. Nem haragszom. Nem létezel többé és nem ismerlek.- Ezek a súlyos szavak szinte nem rendítették meg a férfit, csak ütöttek egyet. Mindennel megbékülő lelke „majd lesz valahogy” alapon vigasztalta rutinosan saját magát. Fáradt volt és kiábrándult munkagép, akire már nem lehetett csapást mérni. Mért a sors eleget. Az nő sem bántani akarta, csak szerette, mániákusan szerette a tiszta helyzeteket. Elege lett.
Látta, itt már ő nem válthat meg és nem változtathat. Kész.
- Aludjunk még erre… - jött az erőtlen válasz.

Az asszony lelkében áradni kezdtek az emlékek, fölsejlett a múlt és megköszönte a sorsnak az életét. – Akár ilyen is lehetett volna, mint ezzel a szerencsétlen epizodistával.- gondolta és fölsóhajtott. Nyugodtan forgatta kezében a poharat és szó szerint elfelejtette, hogy ül vele szemben valaki. A fáról ekkor egy vízcsepp eléje koppant az asztal lapjára. A természet siratta el azt, amit ő már ki is törölt a szívéből.
- Una lacrima – jutott eszébe és megadóan elmosolyodott.