Szerettelek ...

 

(Foto:Scheffer János )

...mosolygó szívvel, kicsit anyásan. Nem szóltam érte, mikor dühöngtél, mert értettem én jól, mi háborít fel annyira téged.
Valami megfoghatatlant éreztél bennem. Olyan voltam neked, mint egy hal. Kicsúsztam a kezeid közül, ha valamit érteni akartál, ami neked a homályba veszett.


Nem voltam már sem elég erős, sem elég elszánt, hogy össze tudjam szelídíteni kettőnk merőben más életét. Jó volt a távolság és jó volt a ritka közel…Mint a durcás gyerek tomboltál, egy idő után. Az aranyfényű, bűbájos reggeleket - oly kevesen voltak szegények – nem feledem soha. Boldog voltál, hogy fölébredtem! Mennyire boldog! Aztán maradt a telefon, sokáig és gonoszkodtam veled, hogy ne fájjon annyira, hogy messze vagyunk. Te kitartottál mellettem. Átkozódva kerested a lehetőségeket, miközben kétségbe esetten érezted, hogyan válik álommá, fantazmagóriává, amit kigondoltál. Porlik ki kezed közül, mint játszótéren a homok.
Egyszer nem válaszol többé a telefon. Elhordasz mindennek.
Nem fogod tudni, hogy az átok már nem fog rajtam.
A régen megbeszélt helyen szétszórva repülök a széllel, illetve az már régen az a bizonyos földi maradvány „ Sterbliche Überrest ”.
A valódi én, ki tudja milyen formában helyére kerül. Soha nem féltem. Nagyon vonzó ez a testetlen lét.


Nem fogod megtudni soha, hogy már akkor el volt rendezve a sorsom, mikor összefutottam veled. Viseltem a bélyeget, büszkén és bátran, de nem mondtam el neked.
Változtatott volna valamin?