Szerelmesek

 

(Foto:Scheffer János )

A gyöngyszőke, vékony lány és a magas, kreol bőrű fiú évfolyamtársak voltak. Egy hosszú beszélgetés után már nem váltak szét többé. A többiek elkönyvelték, hogy a bókoló harangvirág és a magas, barna szálfa összetartoznak.


A két család nem állt úgy, hogy fedezni tudták volna végig az egyetemi tanulmányokat. Ebben is egyformák voltak. A szülők kijelentették, az első évet kinyögik, de a többiről magának kell gondoskodnia, mindkettőnek. Mivel ragyogóan vették az akadályt az első évben, folytatták gőzerővel. Második évben leltek egymásra. Állást könyvtárban kaptak – nagy szerencse.
Albérleti szobácskája mindkettőnek kellemes volt.
A fiú házinénije idős volt, kissé bogaras, de jól megfértek.
Egyedüli követelmény a zaj és az idegen látogató kizárása volt.
Ennek a fiatal hallgató könnyű szívvel eleget is tett. A lánynak rugalmasabb, középkorú hölgy volt a főbérlője. Szerette a kedves, fiatal párt. Nem volt kifogása, hogy a lány szép, fehér szobácskájában tanuljanak. Ő amúgy is hivatalba járt. Független nő lévén független társasággal járt össze. Nála nem a múlt századelő etikettje volt a mérce. A tisztességes magatartást persze elvárta, de a mi fiataljainkban semmi kivetni valót nem lehetett találni – keresve sem. Ahogyan teltek a szemeszterek, úgy lett egyre kézenfekvőbb, hogy őket már nehéz lenne szétválasztani. Nem is kísérelte meg senki. Az udvariassági látogatásokkor mindkét család kellemes fogadtatásban részesítette őket. Így aztán a szabad hétvégék (nem túl sok akadt belőlük) hol itt, hol amott teltek. Kiváló hangulatban.
Harmadik év vége felé sápadni kezdett a nyurga kislány.
Párja először annak tulajdonította, hogy túlvállalta magát.
Kérte is, engedje, hogy ő hadd teljesítsen többet a munkából.
Már kettejükért dolgozik, ne legyen ez kérdés sem. A bajok nem múltak el, sőt egyre gyakrabban fordultak elő hirtelen ájulások.
Nem lehetett halogatni tovább a kivizsgálást. Az orvos kétszer is megtörölte a szemüvegét, mikor a halálsápadt fiatalember szemébe mondta a visszavonhatatlant:- Sajnálom és nem találok szavakat, de ki kell mondanom. Leukémia, a legrosszabb fajta.
Kegyetlen és gyors. Nem áltatom önt. Nem látok reményt.-
A fiúban elpattant valami. Alig látta a lépcsőket. Vakon botorkált ki a kórházból. A lányt már nem engedték ki.


A temetésen csak a szülők voltak és a porig sújtott, mélyen gyászoló, fiatal férfi. Kérésének helyt adtak. A szertartás után hazavitte a kis, fehér urnát magával. Megígérte a lány szüleinek, hogyha elérkezik az idő, együtt temetik el. Addig hadd maradjon vele, mert nem bírja ki nélküle. A temetésre soha nem került sor. Ez a két ember annyira egymásnak volt rendelve, hogy más az itt maradott szívében soha életében nem kapott helyet.
Tudományának jelessége lett. Soha nem nősült meg. Magas beosztású, megbecsült, közismert szaktekintéllyé vált.
Magánélete zárt volt, mindenki előtt. Minden áldott este, mikor hazaért, a kis, fehér urnának köszönt egy bólintással, aztán békésen beletemetkezett egy könyvbe…


Vannak „egyszerelmű” emberek. Mást nem lehet tenni, mint tiszteletben tartani a megmásíthatatlant.