Sorsszerű veszteség
 

 

Az ismeretség olyan régi volt, mint a patinás utcák az óvárosban. A közös iskola, az egymás melletti eljárkálás, naponta, olyan volt, mint hogy lesz holnap is. Természetes. Aztán elteltek az évek és a kamasz és felnőtt kor elszállt, mint a köd. Egymás nélkül.


Furcsa véletlen hozta őket össze. A nő megszokta, hogy lénye apró rőzselángokat indukál. Nem is figyelt igazán.
Aztán újabb véletlen és ez már találkozás volt. Sután és végtelenül kedvesen, mintha az elvesztegetett kamaszidő tért volna vissza. Ennek a varázsába kicsit beszédültek, kicsit élvezték, kicsit nem tudták hová tenni. Vallomás az volt, persze. Meleg és mély. A nő meghallgatta és nem érzett semmit. Érdekes és csábító volt, de a szíve nem mozdult meg. A hangulatos, éjszakai sétákat nagyon szerette. Egyáltalán – bárhová mentek ketten az nagyon jó volt. Vonzotta ez a különös ember a különös szokásaival, nem mindennapi életével. A lelke legalján, kizárólag saját magának, be is vallotta – megérdemelné már ez a szegény… De ebben a „szegény”- ben volt egy kis ízetlen felhang. Aki szegény, az nem kaparja ki magának örökké az élet derűs oldalát. Illetve, ez nem is kapar, csak csupa derű, esik, vagy fúj, tökmindegy.
Annyira lángolón vette körül az imádat, hogy saját belső hangjaira nem is volt érkezése figyelni. Mikor belső mértékében, sajnos, csalhatatlan lénye (ez a tulajdonság inkább hátrány, mint előny) – megérezte, nem lesz jó, röviden adta ki az útját a férfinak. Teátrális körülmények között és beletett egy rá egyáltalán nem jellemző, rikítóan kirívó ajánlatot ( mint jó taktikus, pedig ösztönös volt minden szava, gesztusa), amit képtelenség volt elfogadni. Elváltak. A férfi még messze integetett a távolodó villamos után. Ide már csak egy zsebkendő kéne a kezembe – gondolta pikírten a nő. A férfi vesztett, mert így nem tudott nyerni, az ajánlat elfogadhatatlanságát minden antennájával érzékelte. Rohamos gyorsasággal foltozta be az ordító hiányt. Tudta, csak pótcselekvés, de biztonságos és kiszámítható.
A nő nem foltozott be semmit. Valahogyan nem is volt foltoznivaló kedve. Nem fájt. Meghalt a szerelem, gondolta. Ezt az égbekiáltó borzalmat olyan nyugodtan vette tudomásul, mint egy semleges hírt.

Akkor kezdett el azon gondolkodni, mikor vész el az emberből a képesség. Mikor válik eszköztelenné, tüskéssé, elutasítóvá. Mikor veszti el a lehetőségét annak, hogy közeledjenek hozzá. Mert a közeledést a szinte beépített hárítás tántorítja. Amit kaptam, anno, mikor itt volt az ideje, szép volt. Most zárva az ajtó. Maga sem tudott rá választ adni, véglegesnek szánta-e a kijelentést.
A sorsot mi is alakítjuk, de varázsgömb, amiben megláthatjuk előre a csalhatatlan jövőt – nem létezik.
Ígyen megnyugodva rendezkedett be lelkileg.
Ha hoznak valamit, még mindig el lehet fogadni.
Csak ilyenkor már roppant sok feltételnek kell megegyeznie ahhoz, hogy valami élhető derű bontakozzék egy páros, valamiképpen megfogalmazott és moderált létből.