Az ismeretség olyan régi volt, mint a patinás utcák az óvárosban. A közös
iskola, az egymás melletti eljárkálás, naponta, olyan volt, mint hogy lesz
holnap is. Természetes. Aztán elteltek az évek és a kamasz és felnőtt kor
elszállt, mint a köd. Egymás nélkül.
Furcsa véletlen hozta őket össze. A nő megszokta, hogy lénye apró rőzselángokat
indukál. Nem is figyelt igazán.
Aztán újabb véletlen és ez már találkozás volt. Sután és végtelenül kedvesen,
mintha az elvesztegetett kamaszidő tért volna vissza. Ennek a varázsába kicsit
beszédültek, kicsit élvezték, kicsit nem tudták hová tenni. Vallomás az volt,
persze. Meleg és mély. A nő meghallgatta és nem érzett semmit. Érdekes és
csábító volt, de a szíve nem mozdult meg. A hangulatos, éjszakai sétákat nagyon
szerette. Egyáltalán – bárhová mentek ketten az nagyon jó volt. Vonzotta ez a
különös ember a különös szokásaival, nem mindennapi életével. A lelke legalján,
kizárólag saját magának, be is vallotta – megérdemelné már ez a szegény… De
ebben a „szegény”- ben volt egy kis ízetlen felhang. Aki szegény, az nem kaparja
ki magának örökké az élet derűs oldalát. Illetve, ez nem is kapar, csak csupa
derű, esik, vagy fúj, tökmindegy.
Annyira lángolón vette körül az imádat, hogy saját belső hangjaira nem is volt
érkezése figyelni. Mikor belső mértékében, sajnos, csalhatatlan lénye (ez a
tulajdonság inkább hátrány, mint előny) – megérezte, nem lesz jó, röviden adta
ki az útját a férfinak. Teátrális körülmények között és beletett egy rá
egyáltalán nem jellemző, rikítóan kirívó ajánlatot ( mint jó taktikus, pedig
ösztönös volt minden szava, gesztusa), amit képtelenség volt elfogadni.
Elváltak. A férfi még messze integetett a távolodó villamos után. Ide már csak
egy zsebkendő kéne a kezembe – gondolta pikírten a nő. A férfi vesztett, mert
így nem tudott nyerni, az ajánlat elfogadhatatlanságát minden antennájával
érzékelte. Rohamos gyorsasággal foltozta be az ordító hiányt. Tudta, csak
pótcselekvés, de biztonságos és kiszámítható.
A nő nem foltozott be semmit. Valahogyan nem is volt foltoznivaló kedve. Nem
fájt. Meghalt a szerelem, gondolta. Ezt az égbekiáltó borzalmat olyan nyugodtan
vette tudomásul, mint egy semleges hírt.
Akkor kezdett el azon gondolkodni, mikor vész el az emberből a képesség. Mikor
válik eszköztelenné, tüskéssé, elutasítóvá. Mikor veszti el a lehetőségét annak,
hogy közeledjenek hozzá. Mert a közeledést a szinte beépített hárítás
tántorítja. Amit kaptam, anno, mikor itt volt az ideje, szép volt. Most zárva az
ajtó. Maga sem tudott rá választ adni, véglegesnek szánta-e a kijelentést.
A sorsot mi is alakítjuk, de varázsgömb, amiben megláthatjuk előre a
csalhatatlan jövőt – nem létezik.
Ígyen megnyugodva rendezkedett be lelkileg.
Ha hoznak valamit, még mindig el lehet fogadni.
Csak ilyenkor már roppant sok feltételnek kell megegyeznie ahhoz, hogy valami
élhető derű bontakozzék egy páros, valamiképpen megfogalmazott és moderált
létből.