Sors

 

(Foto:Scheffer János )

A kacagó, őszi nap az ég tetejéről ragyogta be a várost. Sugarai melengettek, de már nem égettek. Csodás volt.
Ezek ketten a sétáló utca árkádjai alá egyszerre léptek be. Vakon pillogtak pár percig a hirtelen sötétben.

 

Szépek voltak és ápoltak. Nyugalmuk átsütött a bőrükön.
Szép, kellemes, meleget sugárzott az aurájuk. Megelégedtek azzal, amit nekik rendelt a sors. Jelenleg az egyedüllétet, ami nem volt magány. Párjuk nem lévén, magukban járták a várost. Kisimult arccal és nagy békességben. Ez az a bizonyos kegyelmi állapot, amikor egy emberi lény megcsinálta a lelki leltárt. Fölmérte lehetőségeit és csak a szépet volt hajlandó meglátni. Sok munka fekszik ebben a magatartásban – de elérhető.
Pontot nem tettek életük mondatának a végére. Nem mondták ki soha, senki előtt, de a lelkük legalján valami még várakozó állásponton volt. Tudtak róla, de nem csináltak belőle központi kérdést. Az örökös „talán” – ban kutakodni, megalázó. Nem várva várni – szép és meglepetéses, mint gyereknek a karácsony. Azzal is megbékéltek, ez már így marad. Azzal is kiegyeztek.
Aki átment párszor a tű fokán, ennek ellenére képes a mosolyos szájszögletre, abban emberség lakik, belátás és szeretet. Meg – valami eredendő, testi – lelki tisztaság.
Szembe jöttek az íves kövek alatt. A nő szeme a férfi állának vonaláig ért. Megálltak. Döbbenet. A férfi mély, szép baritonja barna bársonnyal simította végig a nő lelkét. – Vártalak! – mondta ki. Ez a máskor elképzelhetetlen történés olyan természetes volt a nő számára, mint az őszi sugarak. – Én is vártalak! - válaszolta. Nem volt ebben semmiféle felkínálkozás, mint ahogy a férfi hangja is csak a tiszteletet és a végtelen, szerető odaadást jelezte. Egyikük sem tett ilyet soha életében. A férfi jelképesen a kis kéz után mozdult, mely engedelmesen véve az adást, fölemelődött.
Megcsókolta, lepkefinoman, a lassan fölemelt kis kezet.
Megmondta a nevét. A nő felelt a sajátjával. Elindultak.
Pár lépés után, kedvesen, engedélyt váró szemmel a férfi átkarolta a nő vállát. Ebben semmi tolakodás nem volt.
Óvás, ragaszkodás, vigyázni rá, baja ne essék – mindez benne volt a mozdulatban. A nő belesimult az átkarolásba. Finoman, értően, kedvesen. Semmilyen „céda-allűr” nem rontotta a bájos összhangot.

- Ugye, együtt maradunk, mostmár, amíg élünk? – tette fel a kérdést a szép bariton. Nem kellett megkérdezni, van-e valahol valakinek valakije. Nem kellett. Tudták.
Valahogyan ők tudták egymást, mert vannak csodák.
Hétköznapi, szép csodák. Jutalom, amit az kap, akit erre kijelölnek… Pályázni rá, érdemeket felsorolva, nem lehet. Megindultak a fényes sugarakban és tudták, hogy ők nem hiába vártak. Ősszel jött el a béke és a nyugalom ideje számukra. Viharos tavasz és szomorú nyár után. Fiatalon még nem értékeli az ember, ami ősszel becses kincs. Így tartották tenyerükön ezt a sors által ajándékozott csodás találkozást – halálukig.

Van, aki megtalálja a neki kijelölt másik felét, akiből csak egy létezik – szerencse.
Soha nem találkozik vele életében – szintén szerencse, mert nem tudja meg, mit veszített.
A legnagyobb tragédia: - megtalálni, megbizonyosodni és aztán kettejükön kívülálló ok miatt örökre elveszíteni.