PERON

A vonat peronján fiatal párocska áll szorosan egymás mellett. A vonat jellegzetes, ócska szaga, a zaj úgy veszi körül őket, mint egy láthatatlan burok.


Nem érdekli őket semmi. Nézik egymást. A fiú vad, kemény vonású arca ellágyul, kedvessé szelídül, ha a lányra néz. A lány fakó – sápadt. Alultáplált, szőke, vékony haja a szemébe lóg. Farmerja fölött rég eljárt az idő, pólója agyonmosott és elhagyta a színét. A markáns, vékony, magas fiatalember sincs jobban öltözve. Vadul és ellenségesen néz a világra. Szenvedések nyomáról árulkodó arcára nézve elhisszük neki – oka van a gyanakvásra. Nem bánt vele túl finoman az a kevéske élet, amit eddig kapott. Húsznál alig lehet több. A lány még annyi sincs. Elvész a világ köröttük. Egymásba kapaszkodó kezükre esik a pillantásom. Olcsó ezüst gyűrű hirdeti – összetartoznak. Ez a két ember vadul és kétségbe esetten szereti egymást. Elnézem őket. A dúlt sors ellenére romlatlanok. Vadságuk védekezés a külvilággal szemben.


Magamban kívánok nekik otthont, lakást, békét és kenyeret. Kenyeret minden áldott napra, s azt is kívánom, hogyha családot alkotnak majd, ne hulljon szét soha. Tartsatok ki! Szeretitek egymást, ketten vagytok, annyi jó jöhet még… Utolsó, vágyódó pillantásom minden jót kíván az én rég elszállt ifjúságomra gondolva. Tovalépek. Utolsó emlékem az összefonódó kezek látványa marad. Az ujjakon a két egyforma gyűrű.
Csupa szép holnapot, gyerekek!