A penna felelőssége

 

(Foto:Scheffer János )

Igen erősen gondolkodóba estem. Az írott szó szerelmese vagyok. Nem csoda. Arany János, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, Ady Endre, József Attila, Nagy László országában nagyon süket a lelke annak, aki nem érzi kényszerítve magát, örökségünket magába szívni, megtartani. Az is tény, hogy az írás maga lélektisztító hatással bír. A gondom ott kezdődik, túl aggályos természet lévén, mikor merheti az ember saját kaparmányait közszemlére kitenni.

Őutánuk megbénul az írogató, s fölmerül a gondolat – hogyan tehetném? Arany János használta óriási szókészletünk legnagyobb részét. (Számítógépes vizsgálatok bizonyították, hogy a magyar nyelv messze a legárnyaltabbak közé tartozik.
Rengeteg kifejezésünk, a nyelvi lelemény utánozhatatlan nagysága miatt és így tovább). Ezért is akad a szó az ember torkán és veszíti el merészségét ahhoz, hogy közszemlére tegye saját dolgait. Itt viszont jön egy nagyon lényeges pont.
Az emberi élet véges. Nagyjaink megmutattak rengeteg megszívlelendő, útravalóként ma is aktuális irányt, andalító szépséget, törvénybe iktatandó igazságot.
Elmentek, az emberiség viszont nem halt ki.
Vagyunk, éljük napjainkat, több- kevesebb sikerrel és erről, valahogy érezzük a beszámolás kötelezettségét. Igen, tetszik, vagy nem, ha érezzük a felhajtó erőt, írni kell minden olyan jelenségről, mely világunkban történik. Mindenről, ami embertársainkat nyugtalanítja. Szép perceket okozva egy-egy parányi villanással, hogy kilépve arra a pár pillanatra a gondokból, jól érezze magát az, aki olvasván sorainkat, felüdül egy kicsit. Jobban el tudja helyezni saját örömeit, keserveit tolmácsolásunk segítségével. Tökéletesességre nem törekedhetünk, mert nem lehetséges. Tisztaságra, helyességre, küllemileg, szellemiségben mindenképpen. Nem lehet összecsapni, elhamarkodni, odavágni, aztán kirakni – olvassad.
Ez számomra felelőtlenség. Ha a nagyokat nézzük, a legjátékosabb perceikben sem voltak felelőtlenek soha.
Gondolok itt Tamkó Sirató Károly, vagy Weöres Sándor „képverseire”, amikor a vers formája is alátámasztotta a játékos mondanivalót. Furcsa volt, annak idején rögtön jött az okosság, nincs semmi értelme… dehogynem! Pontosan olyan értékes a közlendő, csak akkoriban akkorát robbant a költészet, festészet világa, hogy mertek, játszottak – de soha nem felelőtlenül.
Életem gyönyörűsége Weöres Sándortól a „Kínai templom”.
Bárhonnan olvasom „magyarul – kínai”. Mindenképp értelmes, cseng, bong, muzsikál. Gyöngyszem. Hangjai zenei értékűek.

Magam számára egy-egy ilyen kis csodából a még nagyobb szigorúság elvét tettem kötelezővé. Nem tudom, mit tehetek meg, de egy belső hang talán helyes ösvényen tart.
Ilyen leleményre nem vállalkozom, de ha verses forma fut a kezem alá, akkor a saját szabadságomon belül is igyekszem fontosról szólni, a lehető legnagyobb aggályossággal – amilyenre csak tőlem telik. Lehet, hogy vannak akkora tehetségek, hogy értelmetlenségeknek tűnő magasröptű dolgokat kiadhatnak a kezükből. Biztosan így helyes, mert az az olvasó, aki őrá „dobban”, ki fogja hámozni a maga számára üdítő, feloldozó, napot megszépítő kis sugarat.

Én keményen viszem az örökséget. A magam erősen középszerű módján – eddig ezen gondolkoztam – mégis megosztom a születő gondolatot azzal, aki erre kíváncsi. Érzem, talán tudatosan is fel tudom mérni a tökélyt. Azzal is tisztában vagyok, hogy oda nem jutok fel soha. De ha valakinek megszépítem a napját, beteg szívére nyugalmat hoz pár sorom, akkor ezt csinálni kell.

Elvállalva, énül, így, ahogy adatott. Azt hiszem, nem véletlen.
Ha pedig „adták” – nem tarthatom meg. Nem iskola ez, nem kötelező olvasmány a világháló senkinek. Szeretem – elutasítom alapon működik. Aki szeret, annak meg kell adnom a lehetőséget, hogy szerethessen – ez viszont az én felelősségem.