Néni a posta előtt

 

(Foto:Scheffer János )

Volt egy idő az életemben, amikor sűrűn megfordultam a város legnagyobb postáján, vagy annak környékén. A város legközepe, tehát, ha dolgom nem is oda vezetett, mellette sokszor el kellett mennem. Patinás intézmény. A felújítással és bővítéssel sem sikerült elrontani. Megmaradt az az ünnepélyes, régi, szép, emeletes épület, amilyenné eleve álmodták.


Emlékszem talán az évre is, amikor a fejkendős néni megjelent az első bejáratnál. Lépcsőn kell felmenni. Ő csak a járdán állt meg, olyan ideiglenes tartással és mikor elment valaki mellette, alig hallhatóan pénzt kért. Nem volt az öltözete feltűnően kopott. Alkoholról nem is szabad vele kapcsolatban szót ejteni. A szeme teljesen kifejezéstelen volt. Az látszott, tudja, mit csinál, pusztán a lelke fásult bele – vagy egy nagy ütésbe, vagy az egész életébe. Hetven körülinek véltem. Kivehetetlen szavai hatására (annyira halkan beszélt),természetes volt számomra hogy azonnal a kinyújtott tenyerébe helyeztem egy pénzérmét.
Annak, aki kér, eleve iszonyú tortúrán kell keresztül mennie.
Ha emellett még odadobják az adományt, az már a legutolsó bugyor…
Mondom, többször, sőt sokszor vitt arra az utam és a néni mindig ott volt. Egy alkalommal kijött a postai biztonsági őr és megkérte, menjen el onnan. Nagyon rosszul érezhette magát, de neki kötelessége a távoltartás egy ilyen fontos,pénzzel foglalkozó intézménytől. A néni a felszólításnak azonnal eleget is tett.
Elment pár lépést, aztán visszaállt. Még volt arrébb dolgom, visszafelé jövetben már újra ott láttam.
Ami nagyon furcsa számomra, én, aki mindig adok, tényleg mindig, egy idő után nem adtam. Próbáltam rájönni, mi késztetett erre az ellenállásra a nénivel kapcsolatban.
Azt szűrtem le, az önmagammal folytatott, hosszas tanakodás után, hogy a kulcs a „MINDEGY” kellemetlen érzete volt.
Nem akartam én azt se hallani, hogy „köszönöm”. Csak a szemén, egy halvány villanást vártam, hogy érzékeli, valaki átérzi a sorsát, valaki ha pillanatra is, de lelkileg osztozik vele.
Annyira nem érdekelte a dolog, hogy elmaradtam, kikerültem.
Furcsa volt, hogy nem éreztem bűntudatot.
Aztán másfelé vittek az utak és egyszer észre kellett vennem, a néni elmaradt örökre. Talán észbe kapott a rokonság és valaki magához vette. Ezt szeretném remélni. A szívem mélyén érzem, valószínű, nem él már. Valami olyan történhetett az életében, ami letörli a mimikát, felőrli az akaratot és mint egy mechanikusan működő szerkezet teszi, ami csináltatnak vele, vagy amit éppen ő ad magának parancsba.
Nem tudom, hol kötünk ki. Nem leszek továbbra sem fukar, sem részvétlen. A néni makacs semlegessége kifogott rajtam.
Megéreztem, itt én már túl kevés vagyok.
Őszintén sajnálom.