„Mint aki örömöt tanul”

 

(Foto:Scheffer János )

Drága Attila szavai jutnak eszembe. Hajósinas korára emlékszik. Pici szabad ideje akadt és pár percre dologtalanul nézhette a hullámok játékát. Neki ez végtelen öröm volt a robotból, mert ezt a fajta munkát, nyilvánvalóan nem neki találták ki. Ekkora elmével fizikai munkát végeztetni…
Szóval képtelenség. De ebből is verssorok születtek.



A középkorú, szép kis asszonytól durván és kíméletlenül vették el a munkáját. Nem került ettől az aluljáróba ugyan, de összezavarodott az életritmusa, önértékelése pedig teljesen felborult. Jöttek elő a fejében a tökéletesen fölösleges kérdések: mit ronthatott el, hol teljesített kevesebbet. Nem ő követte el a hibát. Leépítették. Ilyenkor senki nem kap „javítási lehetőséget”. Ki van rúgva. Ez a mondat germanizmus ugyan, de így csattan legnagyobbat a kíméletlenség. Akinek van otthon pici babája, kisgyereke, könnyebben túlteszi magát. A kis-felnőttek viszont már saját utakat járnak. Így először maradt a döbbenet, aztán, mint egy autodidakta pszichológus, elkezdte újra fölépíteni lerombolt énjét. Férje szilárdan mellette állt, de ezt a fájdalmas hiányt nem tudta pótolni. Szeretete mindent megért viszont. Nélküle talán… De ebbe ne gondoljunk bele. Fölfedező útra indult asszonykánk a szeretett otthonban. Az órára rátévedt a szeme, de erről akarattal leszoktatta magát. Szoros napirendet tervezett.
Átrendezte a lakást. Nagyon jó lett! Kiselejtezett egy csomó, fölösleges holmit. Lett egy rakás hely. Beosztotta elolvasandó könyveit, melyekkel bizony nagy restanciában volt. Nagy számolgatások után beruháztak egy számítógépet is. A kiesett jövedelmet pótolni lehetett. A férjnek szerencsére akadt mellékes kereseti lehetőség. A kis számkivetett észrevette, milyen öröm a fáradt férjnek adni egy tiszta inget. Nem cetlit nyomni a kezébe, hanem elintézni a vásárlást. Nyűtt munkagépből lett kóbor lélek, végül köszönhetően az önfegyelemnek, a hasznos tevékenységek tudatos átcsoportosításával lett büszke asszonya a háznak.
Jól tudom én, hogy fordulhat tragédiába, ahol minden fillér számít. Példám talán túlságosan idillinek látszik, ami a megoldást illeti. Nincs is kibontva a történet során, mi lelki gyötrődésen ment át napi munkába járáshoz szokott hősnőnk.
Ez csupán egyetlen kis szösszenet arról, nem volt butaság, amikor anno ez az állapot volt természetes és a ház asszonyát tisztelet és megbecsülés övezte. Mert rengeteg pénzt meg lehet takarítani egy jó háziasszony leleményességével. Az otthon melegéről meg azt hiszem, fölösleges lenne vitát nyitni, mennyire fontos. ( Csak a megbecsült családanyák férjeinél természetes volt, hogy annyi a fizetése, hogy ezt meg is lehet valósítani.) A nyolcvanas évek legvégén az akkori Nyugatnémet állam egyik kutató intézete reprezentatív felmérést készített, mit „keres” egy feleség, édesanya, havonta. Csak két gyerekes családmodellt számoltak ki. Vasalástól, főzésen át a gyerekekkel való foglalkozásig mindent „márkásítottak”. Havi 3.000.-DM
jövedelmet termelt számításaik szerint egy családanya.


Tudom, hogy a diplomás asszonyok ki akarják használni tudásukat.
Tudom, hogy minden fillérre nagyobb szükség van, mint valaha.
Pusztán egy másik szegmens is előkerült itt és most.
Aki otthon van, nem számkivetett, ingyenélő. Ezt viszont társadalmi kényszerűségek mellett is tudomásul kell venni.