A nyári nap szórta számolatlan
az aranyat, mintha fogalma sem lenne a takarékosságról. (Milyen jól jönne a nagy
nappali feketeségek idején!) Ilyen őrült jókedvvel szórta egymásra ez a két árva
ember a felhőtlen boldogságot. Egyiküknek születésnapja volt. Ez lett az ok
arra, hogy vacsora - meghívással, sétával és teliszájú kacagással teljen a
délután – egész a késő éjszakáig.
Mint említettem volt, csodaszép nyári napon ez a két szép ember megtalálta
egymást, holott el sem vesztek.
Ismerték egymást régről, persze, de az önmagában semmit nem jelent. Hány embert
ismerünk a világban?
Rengeteget! Sokkal még a köszönő viszony sem alakul ki. Ez a „látásból”
kategória. Ez is majdnem olyasmi volt, csak itt a köszönés befurakodott, majd az
ominózus nagy nap, melyet pár kellemes találkozás előzött meg, nagy, családi
körben. Nemcsak az idő volt sima, mint a bársony. Fonódtak a szavak, a
pillantások ugyanúgy.
Ezek ketten, egyszerűen jól érezték magukat együtt.
Ugyanaz a neveltetés, ugyanaz az érdeklődés. Egyforma tapintat a másik fájdalmai
iránt. Régen nevettek annyit, mint ezen a pompás napon. Felszabadultan
hancúroztak, mint bohókás kölykök. Gyanítom, nem felejti el egyik sem. Hirtelen
romlott el valami. Nevet adni neki nem lehet, csak nem volt tovább
létjogosultsága ennek az egyszeri csodának. Békében váltak szét és nem keresték
többé egymást – mert nem volt értelme, hogy fájjon.
Valahol mindkettőben fészket rakott a gondolat, hogy életük utolsó, teljes
értékű lehetősége ment el mellettük.
Magányos emberek már nehezen illeszkednek.
Mai napig fáj, mindkettőnek. Nem olyan mardosóan, csak egy gondolat, ha
odatéved, belesajdul kicsit.
Méltósággal kell tudni veszteni – mondják a bölcsek.
Nem volt ebben a veszteségben szemernyi méltatlanság sem. De a méltóságban
elszenvedett veszteség mit hoz nekünk? Erre ember még nem adott választ.
Ennek nem lett volna szabad így történnie.