Karnyújtásnyira

 

(Foto:Scheffer János )

Nagyon megcsapta őket az élet. Örültek egymásnak végtelenül, hogy a sorsnak ilyen kedves is lehet az arca…Természetesen, sok volt a különbözőség, amin összekaptak, ami hátráltatta az összeszokást. Így,már egy év távlatából,másként ítéltek meg sok élethelyzetet.

Kapcsolatuk állandó és szilárd volt. Bár látogatásra a férfi csak nagyon ritkán utazhatott, most kibírták. Kettejükért vállalt, valami hatalmasat. Ha az egy év letelik, vége a szenvedésnek. De annak az igazságnak is helyt kellett adniuk – kellett ez a távollét.
Át lehetett egy rakás mindent értékelni. Más szemszögből ítéltek meg sok mindent. Belátásuk kiterebélyesedett. Úgy érezték
„ már tudják magukat”. Egyre közeledett az időpont, amikor már az áhított állást is elfoglalhatta a férfi. Nagyon vágyott az „igazi”
otthonára. Ketten lesznek, végre együtt és sok tapasztalat birtokában megértőbben és tapintatosabban.
Az érkezésre várva a hölgy barangolt a városban. Már otthon minden készen várta az érkezőt. Valami egyszeri, nem mindennapi meglepetést szeretett volna. Ami örökre szól, ami mindig ezt a napot juttatja párja eszébe. Nagyon nehéz dolga volt, mert emberünk nem viselt órát, vagy ékszert. Idegesítette minden fölösleges katranc. Azonnal viszketni kezdett rajta egy ilyen rendeltetésű tárgy. – Veszek neki egy új mobilt. Óra is van rajta, meg az az élete, hisz a munkája el sem képzelhető elérhetőség nélkül. – Azzal bement egy ismert céghez és leszerződött. Már tudta, telni fog az előfizetésesre is. Nagyon tönkre voltak téve előtte. Tisztességesen éltek, de már egy előfizetéses mobil is a luxus kategóriájába esett. Újra kellett építeni mindent. Ez mostmár nem ütközött akadályba. – Elértük! – gondolta boldogan.
Körbenézett a napfényben fürdő utcán. Már csak pár óra - és elmosolyodott.



Utolsó élménye az iszonyú, markoló fájdalom a mellében.
Összecsuklott a sétáló utca burkolatán. Valaki mobilon mentőt hívott. A mentőorvos is elsápadt, amikor lezárta a halott szemét.
- Ilyen gyors infarktust sem láttam még! – mormolta kedvetlenül az orra alatt. Elveszítettük. Nézte a földön fekvő alakot, arcán megmaradt a kis félmosoly. – Helyes nő. – gondolta magában. Meg még az is eszébe jutott, biztos nagyon várják otthon. Szépen betették az autóba. Boncolni úgyis kell, minek várni arra a ronda, fekete műanyagra. Letakar ták egy lepedővel. Elszálltál – jutott még az orvos eszébe, aztán ment a dolgára. Nem lehet érzelegni, mikor tömegek várják mindenütt…


A mobil és a szerződés az iratokkal együtt a táskában maradt. Úgy adták át később a férfinak. Senkinek nem volt szíve hozzányúlni.