Fűvészkertben

 

(Foto:Scheffer János )

Leültem egy padra. Itt nappal is csönd van. Lefogják a fák a zajt, különben is itt már Debrecen sétáló övezete jön.

Elnézem a Kollégium méltóságot sugárzó épületét. Mióta az eszemet tudom – szeretem tisztelem és büszke vagyok rá. Ugyan akkora büszkeségem a nagy sárga református templom. Becsapós ám, mert katedrális méretű elejéhez mindenki hatalmas folytatást vár. Pedig elég ez. Jól van.
Istent dicsérni ebben a mész és faillatú, hűvös csendben, áhítatos főhajtással – nagyon lehet.
Szeretek benne megülni. Nagyon jó ott nekem.
Egyetlen bajom, hogy a míves, csodás zsoltárokat
csak édesapámtól hallottam. Velem nem tanították meg, mert másikban kellett keresztelni.
A szívemen viszont erőszakot tenni nem lehet.
Mikor istentisztelet után kijön a lelkész és egyenként kezet fog a hívekkel, mint Nyírbogdányban a tiszteletes úr, akkor úgy érzem, elbocsájtottak és egy darabig jól megleszek.
Tiszta a szó, ékes az orgona hangja. Kántorunk maga is zeneileg nagyon művelt tiszteletes maga is.
Most nem megyek be, csak végiggondolom mindezt és nagy nyugalom száll meg. Nem megyek én állandóan, de tudom, hogy van egy hely, ahová tartozom. Akkor is, ha igazából a szabályok szerint…

De a Szeretet és a Béke nem ismer szabályokat.
Mindenhol jelen van és befogadja azokat, akik tiszta lélekkel be akarnak menni őhozzá.
Emígyen eljáratva a fejemet a lélek dolgain, megnyugodva lépdelek tova a többi hétköznap elé. Abban a biztos tudatban, hogy mindig van hová mennem, ahol várnak, ha nem is mondják…