Búcsúzás

 

(Foto:Scheffer János )

Ma úgy esett, hogy kimentem a temetőbe. Eddig nem tudtam megtenni. Minden alkalom várat magára és tapintatosan szól, ha eljött.

Apuhoz én 19 évig jártam ki. Most egy megható, de számomra végleges megoldás született. A mama betette a székesegyház urnafülkéjébe, hogy együtt legyenek, ha az idő eljön. Ez dicséretes és szép gondolat. Együtt lakni, végig… Csak én mindig menedéket találtam a pici sír mellett. Pici, mert az urnának fölösleges a nagy. Ugyanaz a hangulat vett erőt rajtam, mint mikor halálod után 365 napig minden áldott délelőtt 10 percre kimentem hozzád. Izgatott várakozás, hogy találkozunk, aztán a belenyugvó hazatérés, hogy ez az álom már nem lesz valós soha. Míg éreztem, hogy csak föl van ásva, nem jutott eszembe az üres hely. Most a megdöbbenéstől a földbe gyökereztem. Tudod ki van a helyeden, Apa?
A nagy, simlis jazzdobos, aki 10 évvel volt idősebb nálam ( most olvastam az évszámait). Nagykanállal ette az életet. Aztán megszelídült, megnősült, vezető beosztású hivatalnok lett és 66 évesen a helyeden fekszik. Egy évvel megelőzött téged, te 67 voltál. Idén lenne András napján a 85. születésnapod. Mindig mondtam, milyen igazságtalan, hogy valaki a névnapján születik…
Aztán Miklóssal ugyanez volt a helyzet, csak neki a Mikulás mellé kellett kárpótolni az egybeesést.

Megnéztem a Béla sírját is. A 36 éves, ragyogó mosoly ott fénylik a fehér keretes, nagy fényképen. A tébolyító anyai fájdalom tetette oda, biztos. A virágok már erősen hervadnak. Majd leszedik őket, kerül rád sírkő, az ittmaradottak szívét pedig ellepi a megnyugvás mohája.
Nem, szó nincs róla, hogy elfelejtenek! Csak a dolgok a helyükre szoktak kerülni és egy idő után nem beszél róla az ember, hanem odabent őrzi az elveszíthetetlent.

Szépen, melegen sütött a nap. Nem rezdült egyetlen szellő sem. Megnéztem még az idegen férfi tündéri kis sírját. Őt azért szoktam látogatni, mert a felesége olyanná álmodja meg a díszítését, mintha az ott eltemetett meg sem halt volna. Erről a kis szeretet- darabról mindig az jut eszembe, hogy tényleg nem fogy el soha. Ezek nem fájnak,mert az egészséges lelkű ember megérti, hogy akinek el kell menni, az el is fog.
Ezt meghatározni nem áll hatalmunkban.

Azt viszont megtehetjük, hogy egy szép, meleg délutánon elmegyünk hozzátok – noha tudjuk, ott a kertben nincs semmi. Mégis elzarándokolunk, mert ott tényleg magasba emelődik a szív az emlékezés és a szeretet örök és megkövesedett szimbólumai között.

S valahogy, kicsit ti is eljöttök oda – randevúzni velünk.