Bajtársak

 

(Foto:Scheffer János )

A kellemes kisvendéglő nagyon felvirágzott, amikor a magányos férfi átvette. Minden idejét ott töltötte.
Menjen haza, az üres lakásba? Inkább volt itt és igaz ügyszeretettel lendítette fel a boltot.

Volt egy manapság nagyon furcsa szokása. Borravalót nem lehetett adni, hanem az átlátszó, nagy perselybe dobhatta, aki akarta, az erre szánt összeget. Árván maradt gyerekek segítésére ajánlotta fel, arra gyűlt a pénz. Mivel mindenre nagyon figyelt, hamar lett törzsközönsége. Az ódon városrész magányosai, illetve a betévedt párocskák adták a vendégek derékhadát.
Maga is frissen átélt fájdalommal, figyelt föl a sarokban űlő, őszülő, fiatal férfira. Mindig papír volt nála. Nagy gonddal jegyezgetett konyakja mellett. Nem kellett tolakodni, hogy szóba keveredjenek egymással.
Az őszülő férfi is nagyon mélyen megbántva, kis garzonjából lépett ki ide, a szolid nyüzsgésbe. Mert olyan ocsmányul és váratlanul kellett kimenekülnie házassága romjaiból, hogy egyelőre a fájdalomnak sem indult meg az a jóleső csörgedezése. Nagyon pofán lett cserdítve.
Érdemtelenül, alantas módon. A garzont már ő vette, ódon szépségekkel be is rendezte, célszerűen, esztétikusan – és kimondottan egy személyre. Jegyzetei aztán a gépen kaptak végleges formát. Pusztán, aggályosan pontos ember lévén, nyugodtabban kezdett bele az írásba, ha fejben előbb fölvázolta a fő, követendő irányokat a történetben. Mikor átélte a tulaj nem tolakodó, sőt igen szűken mért történetének tragikumát, ugyanoly módon ő is megosztotta vele a sajátját.
A két, „dióhéjas mese” nagyon összekovácsolta a két, hasonló korú és sorsú férfit. Megmaradt a vendég és tulaj közti kellemes távolság, de szívmeleg is költözött a viszonyba jócskán. Egy túl mélyre sikeredett napon maga a főnök kérte:- Ha szólhatnék, mára nem kellene több.
Holnap is itt leszek! – Ez a végtelenül finom célzás észre térítette az írót is. A kellemes konyak nem árt senkinek, de ha a bánat erősségét a konyakok számáva tompítjuk, abból nem megbékélés, hanem szivacsos máj és temető lesz. Megköszönte a figyelmet és haza is ment békével.

Egyik kartársnője – mert az írás mellett állandó pénzkereseti forrás is kellett (mellesleg imádott tanítani) – a testületből egyszer megszólította, mikor véletlenül ketten maradtak a tanáriban. Elmondta, hogy akaratlanul lája egy ideje, milyen komor a kollága ábrázata. Válása nem volt titok. A tapintatos többi tanár azonban nem faggatta fölöslegesen. Ez a kis barna nő, mint egy szappan illatú virág, olyan volt. Képzavar ez itten, de ápoltságára nem a kiló festék volt jellemző, hanem az üdeség. Megjelenése, hajlékony, vékony, kedves termete meg egy virággá tette hasonlatossá.
Nem volt már ordítóan fiatal, de semmiképp nem futott még ki az időből. A széken töltötték a délutánt a tanáriban. Gyümölcsöző beszélgetés volt. Végeredménye is lett. Mindketten belátták régen, egyedül fenemód rossz tud lenni néha. A késztetést az állandó együttlétre viszont egyik sem érezte. A lány már megszokta, hogy így él. A férfit meg úgy állonvágta az élet, hogy az elegendőnek bizonyult a még hátra lévő legalább harminc , megélendő életévre. Találkozgatni kezdtek. Hol egyiknél, hol a másiknál. Ennél jobban nem is egészíthette volna ki két ember egymást.

A kisvendéglői jegyzetelés sem maradt el. Amikor a tulaj látta vendége arcának nyilvánvaló kisimultságát, szolidan mondta:- Nagyon örülök! – Erre nem kellett több szót vesztegetni, mindketten értettek belőle.
A szeretett lányt valahogy nem vitte le ide soha. Megtanulta a leckét:- kell egy kis sarok az életemben, amiben semmi titok nincsen, csak az az enyém.
A lány tudta, nem is firtatta, hiszen ő is kávézgatott néha barátnőkkel, ismerős társasággal. Itt két ember szavak nélkül szerződött boldogságra és nem gályarab tartására.

Amikor a vendéglőben feltűnt a kis új alkalmazott, aki mindenkinek azonnal kiismerte az ízlését és a főnökkel néha mély, szerelmes pillantásokat váltott, olyan titokban, hogy az egész törzstagság szíve megmelegedett.
Az író egy alkalommal cinkosan ráhunyorított az őt kiszolgáló férfira:- Most én gratulálok és nagyon remélem…. – Ennyit szólt csupán. A vendéglős picit meghajtotta a fejét, majd meghatottan de vidám felhanggal szavában megjegyezte:- Azt hiszem, bajtársak vagyunk, bár ez nem a front, hálistennek! –

Itt megoldódott lassan, céltudatosan négy sérült ember sora. Gondolom, túl „happy end”- esnek tűnik, pedig nem az. Az életét kicsit maga is szabályozza mindenki.
Szerencse persze kell, de becsület, a nyitottság megtartása, kis szolid akarás a szív legmélyén biztosabb eredményt hoz, mint a konok bezárkózás.
Onnan ugyanis nincs menekülés.