Babát várunk

 

(Foto:Scheffer János )

Olyan furcsa, mert én már nagyon régen voltam ebben a különleges állapotban. Csak szépet és jót tudok róla mondani, mert nekem valahogyan szerencsém volt. Ezt megköszönve le is tudtam azzal az egészet, nálam így működött. Teljes együttérzésem mindazon anyukáké, akik nagy küzdelmek árán jutnak el a végére. Sok rosszulléttel, sok fájdalommal, s talán nem mindig az áhított végeredménnyel…


De most boldogok vagyunk, nem gondolkodunk a veszedelmeken. Szélesre tárt szívvel várjuk az új kis embert, aki sok napfényt, sok aggódást, rengeteg nevetést és kínos szívfájdalmakat okoz – mikor például beteg és nem tudunk rajta segíteni. Persze, hogy lemegy az a láz, elmúlik a fájós, hatalmas bánat, amit ők kövér könnyekkel hoznak a tudomásunkra.
Leszünk rá nagyon büszkék és ha nagyon nagy a veszedelem, bizony én elkapnám a frakkját. Ma ezt szinte nem lehet, mert van minden. Gyermekjog, meg isten haragja. Ezzel egyet is értek, amikor a szadista állat a halálba kínozza pici babáját.
No, ott akasztani kéne. De tanítót meghurcolni, mert a pofátlan suhancnak, aki otthon az isten, lekevert egy frászt – nagy tévedés. A mi osztályunkban is elszaladt a ló a fiúkkal, de jogi doktor, idős tanárunk kiosztott egy csárdást – soha nem érdemtelenül és volt fegyelem. Nem drill – emberi magatartás.
Itt jut eszembe imádott igazgató bácsim története.
Minden hétfőn az egész iskola fölsorakozott a széles folyosón és amolyan eligazítás – félét kaptunk arra a hétre. Történt egyszer, hogy hét közben igazgató bácsi kint az udvaron nagy verekedést látott. Annak, aki a legnyilvánvalóbban veszettnek látszott, lekeverte azt a bizonyos „atyait”. Bántotta a dolog. Utána járt, mi okozta ezt a szokatlan kakasviadalt. Kiderült, hogy az a család otthon nagyon rosszul él és mivel a kiskamaszok is tudnak nagyon kegyetlenek lenni, rászálltak a hallgatag gyerekre.
Ő már bőséggel megszenvedte otthon a magáét. Ezt már nem volt képes elviselni és kitört. Amikor kerek lett a történet, igazgató bácsi a következő heti eligazításon kihívta őt és az egész iskola előtt elnézést kért tőle és kezet fogott vele.


Minket ilyen emberek tanítottak. Most hogy ismét babát várunk, jutott eszembe ez a történet. Féltjük és óvjuk őket.
Van minden, még csicsergős istenharagja is van. Ez a fajta emberi tartás lesz-e? Ez engem mélyen elgondolkodtat, kotorva az emlékeimben. Nem tudom, mivé nevelik őket, hiszen a nagyszülő már igen kevéssé szólhat bele. De kineveltünk-e nekik egy olyan generációt, amelyikben hemzsegnek az ilyen igazgató bácsik? Már 85 éves. Áldja meg az isten. Ide írom a nevét is, mert nagyon megérdemli: Dr. Balogh József.