Azt álmodtam...

 

(Foto:Scheffer János )

...hogy egy fennsíkon járok. Nagyon fúj a szél, leveleket dobál az arcomba. Valahogy nem jó ott. Sokszor meg is botlottam. Kövek, meg buckák nehezítik az utamat. A fű sem szép egyenletes. Goromba csomókban áll ki a földből. Azt érzem, nem szeretek itt lenni, járkálni egyedül. Minek?
Egyszerre a fennsík szélére kerülök. A kövek elmozdulnak, egy fűcsomó elengedi a talajt. Csúszik a lábam…Kiáltanék, hogy fogják meg a kezem! Senki nem figyel rám, hiszen nem is látszik senki. Már látom a mélységet, már feladom, nem fogok tudni talpon maradni.


Ekkor megmarkol egy kicsi kéz. Kicsi, de erős. Hangot is hallok:
- Ne add fel, jövünk! – és jönnek, egyre többen és többen.
Már biztosan állok a lábamon. Szeretett arcok vesznek körül.
Most látom őket először, de a lelkét tudom mindnek!
- Légy nyugodt! Nem adunk oda! – szinte egyszerre mondják, a szemük mosolyog. Szeretnek. Lenézek a mélybe, már nem is félelmetes. Már csak egy furcsa látvány.


Nagy mélység, de én itt vagyok fent és körülfog mindenki, aki szeret.
Mindenki arca előttem van, mikor fölébredek.
Mennyi barátom van, köszönöm.