Mélyinterjú – saját magammal

Tartozom ezzel magamnak. Ha már arra adtam a fejemet, hogy írásbeli közlésekkel erőszakoskodok a nagyérdeműn, bizony be kell engedni őket az írogató ember lelkivilágába is. Találgatásokat nyakonvágandó.


Mikor és hogyan estem bele ebbe a nagy Werk-be, nem fontos.
Maradjunk abban, hogy egész indíttatásom sugallta, tovább megyek – determinálta, hogy itt kössek ki. Mi az az itt? Az írásbeli közlés maga, mely óhatatlanul kiteszi a tollat forgató embert a nyilvánosságnak. Ez benne van,ezt el kell vállalni. Néhány útmutató gondolat azonban nem árt. Mindenki kíváncsi arra, hogyan ír a másik? Én elmondom, nekem ez hogyan működik. A számítógép nagy áldás és nagy átok. Behozza a világot – hordalékostul. Szerencse viszont, hogy ennek megálljt is lehet parancsolni. Egyszerűen kikapcsolom .Mint közlési forma azért óriási, mert nem ismer távolságokat. Hízelgő,hogy gondolataim Kanadától-Ausztráliáig olvashatóak. Az viszont teljesen elszomorító számomra, ahogyan az emberi közlekedést elnyomorította. Megfigyeltem, mert szántam rá időt és gyomrot, mennyire sivár tud lenni egy chat- oldal. Biztosan van okos is, azokat már nem volt kedvem fölkeresni. Szóban szeretek gondolatot váltani, látva a másik szemét, gesztusait. Csépelni utálok. Valami, úgy érzem, véglegesen meghalt. Ezt én olyan tragédiaként élem meg, mint a fölmelegedést. Ennyit a gépesítésről. Másik dolog, amiről szólni szeretnék, a közlési mód és forma. Amennyiben ezt elmondhatom magamról, rövid,velős cikkeket gyártó prózás alkat vagyok. Ez nem is lesz másképpen, noha pár alkalommal elmerészkedtem a versek ingoványára is. Nehéz terület. Túl szabad vagyok én már ahhoz, hogy ékezetek kutatásával öljem magamat. A másik sarkalatos pont: kiről szólnak az írásaim.
Itt és most kell elmondanom: mindenkiről. Ami a gyerekeimmel, velem kapcsolatos, az látszik, de az is tömörítés. Az „én” használata pedig egyszerű, mesterségbeli fogás. Véletlen műve, de úgy határozottabb, hitelesebb, ha „én”-be írok. Lett is ebből félreértések tömege. Minden ablakon kihullott szerencsétlent, vagy önmagát átsegítő öregasszonyt rajtam kértek számon. Ennek én a magyarázat megadása után még örültem is. Hiteles, tehát kérdezik. Valójában arról van szó, hogy tömörítek, súlyozok, mert valahogyan menteni kellene a még menthetőt. Rá kellene világítani azokra a mellékvágányokra, amelyek kellő figyelemfelkeltéssel elkerülhetőek lennének. Nem tudom, hogy tisztem, vagy sem, nekem le kell írnom, hogyan gondolom ,vagy hogyan kellene…
A visszajelzésekből azt látom, nem hiába teszem. Ez mindig megerősít: szabad csinálnom, kell csinálnom. Írok tehát, míg érzem a késztetést érzem a mondanivaló hitelességét. Megélt élményeim persze hogy benne vannak írásaimban, hiszen miből táplálkoznék? De szórul-szóra ne tessék rajtam számonkérni, mert igazságtalan lenne. A mag igaz. A körítést hozzáképzelni, nos arra nem terelgetném az olvasót, mert ingoványos a talaj. Az „én”-be írt legtöbbször persze, hogy nem én vagyok. De megüt a dolog. Ennek okán kérdem én , mivégre csépelnénk, ha nem ébresztenénk akár a fölszínen lebegő, akár mély és súlyos gondolatokat? Érdektelen lenne – számomra mindenképpen, évszakokat csontig lerágni.
Emberekkel dolgoztam egész életemben. A lélek sok bugyrát megjáratták velem önkéntes közléseikkel. Ebből rengeteget profitáltam. Egyszerűen úgy érzem:- nem tarthatom meg, oda kell adni, mert közvagyon.
”Ezért a lelkem közvagyon…” írta József Attila.
Távol álljon tőlem, hogy magamat még az ő árnyéka érintésére is méltassam! Pusztán ő világított rá, a közlő ember „kiadja” magát.
Ez alól nincs felmentés.


Több szót ez nem is érdemel. Ennyit szerettem volna – betekintésképpen elmondani. Mostmár imhol van a fogódzó, hogyha valaki megtisztel figyelmével, hogyan is fogjon hozzá a mondanivaló kibontásához.
Ne tessék csapdába esni, mert nem én vagyok! Ha úgy látszik, az módszer, az figyelemfölkeltés,felrázási szándék. Igyekszem nem oktalanul fecsérelni a szót és nagyon hálás vagyok minden megjegyzésért. Örülök, ha valami világosabb attól, hogy én kicsi fényt adtam az adott magatartás, élethelyzet jobb megértéséhez. Őszinteségem, igazságra törekvésem nem vonható kétségbe. Nagyon remélem, mélyről gyökerezett emberségre való igyekezetemhez sem fér kétség. Az életben szeretettel, jó szóval, okos érvvel neveltem. Itt csak rávilágítok bizonyos szegmenseire a hétköznapoknak, az emberi tulajdonságoknak. Remélem, ugyanaz sugárzik minden mondatomból, mert szándékom mindig az.

Utószó: Időközben végzetesen és elhagyhatatlanul megtaláltak a versek.
Ilyen az írói alkat. Változik, mint minden a földön. Manapság nagyrészben versben gondolkodom. Számomra is megdöbbentő és érdekes ez a változás.
Nagyon örömteli egyben – kincset találtam.