Nagyon kényes téma. Jómagam nem kérek, mert inkább számolok úgy, hogy kiteljen…
Amire meg nem telik, csak a bajt hozza. Lelkileg is furcsa folyamatokat generál.
Háromgyerekes, ifjú házasokként persze megszorultunk.
Áldott, angyali keresztanyám, aki nőiszabó volt – s tudjuk, ez a szakma szinte
kortalanul űzhető – mindig segített. Csokoládés doboza volt, benne egy cetli a
nevemmel. 100.- Ft, nagyobb esetben kettő. Hónap végére volt úgy, hogy ötszázig
is fölment az adósság.
Fizetéskor lélekszakadva rohantam visszaadni.
- Neked szeretek adni, drága, mert te nagyon hálás adós vagy! – ismerte el
becsületes pontosságomat. Idilli idők!
Édesapámtól nem lehetett kérni. Meg sem kíséreltem.
Ha ő úgy látta (mert szeme rajtam volt), hogy szorosabb az élet, lementünk
vásárolni. Mindent, ami hiányzott.
Neki jó nyugdíja volt, passzióból is megengedhette magának. Aztán örült, hogy
sok okos és hasznos dologgal lett teli lánya és unokái konyhája. Érett fejjel,
mióta már nem kell másokról gondoskodnom – jöttem rá, ebben is tökéletes volt az
ítélete.( Ötszázból kitelt egy nagy bevásárlás !)
Adni – csak tiszta szívvel, meggyőződve az illető szorult állapotáról és
véglegesen szabad. A visszavárás leghalványabb gondolata nélkül. Ha az illető
közel áll hozzám, akkor világos, hogy nem engedem elpusztulni.
Ha nagy összegre van szüksége, menjen hitelintézethez, bonyolítson kedvére. Ha
nem szívből és örökbe történik a kisegítés – furcsa módon az adós meggyűlöli
azt, aki a pénzt adta. Hiába jó szívvel, előre megbeszélt feltételekkel. De
vissza kell adni és ez mély gödröt ás két ember közé. Ha adósság – pár tízezer,
nagy szükségben – és visszavárják, egyre ellenszenvesebb lesz a „tőkés”, aki
adott, fene a pofáját. Minden kapcsolat megromlik egy ilyen tranzakciótól. A
becsületes, jóhiszemű kölcsönt adó személy természetesnek veszi, hogy idővel
csak ki tudja gazdálkodni a másik, részletekben, bárhogyan a visszaadást. Ami a
másé, az a másé. Ezt nagyon belém nevelték. Tisztelem is rendületlenül ezt az
elvet és aggályosan követem is. Belső rossz érzést okoz a trehányság, amikor
legkedvesebb, ma már megszerezhetetlen könyveimet nem adták vissza. Nekem sokat
jelentett. Nem az anno 40.- Ft, amennyi az ára volt! Frászt! A tartalma, amihez
szeretnék visszatérni, amibe belelapoznék, ha valahol nem hányták volna el.
Így nem adok. Könyvet már nem. Pénzem meg nincs is.
Nekem adnak, engem segítenek, ezért a lassan öt éve, hűségesen visszajáró
hajléktalanomnak is tudok már néha nemet mondani. Megérti.
Arra a következtetésre jutottam, hogy mindez súlyos nevelési hiányosságra
vezethető vissza. Ha valakit úgy nevelnek, hogy tartsa észben a dolgait, az nem
fog visszaélni mások jóhiszeműségével. A pénz nem eszközzé vált, hanem fantommá,
ami barátságokat dúl szét, elnémítja az őszinte szót, szítja a gyűlölködést.
Mivel már úgysem tehetem, elviekben bólintok édesapa módszerére:- adni, de akkor
örökbe. Ha nagyon nagy a baj, valami módon segítek, de azért nem várok hálát.
Megtörtént, felejts el. Mindkettőnknek jobb így.
Furcsának, értelmetlennek tartom ezt a torzulást és a szívem nosztalgiával
emlékezik a csokoládés dobozra,
benne a cetlire: ápr. 12-én 100.-Ft. Jó volt, biztonságos, nem megalázó,
bizalmas és segítő jobb. Egy másik világ.
Pedig nem is volt annyira régen...