Jó alaposan
végigrágta az életét, mi történt vele eddig és mi várható. Mivel nagyon korán
kezdte, be kellett látnia, hogy számára most szerencsés egy méltó, lényének
megfelelő befejezés. Igazából már nem érezte, hogy különösebben szüksége lenne
rá valakinek. Gyerekei felnőttek, s amikor ezután új életbe fogott, belekóstolva
az önállóságba, majd új kapcsolódásba – rá kellett jönnie, hogy egy életet csak
egyszer lehet leélni. Az is világos volt előtte, mint a nap, hogy itt az ideje
az optimális távozásnak. Nem volt neki semmi baja. Kapott egy furcsa képességet,
ami megérezni engedte a helyes utat, a helyes irányt.
Ezt nem nagyon hangoztatta, mert akinek nincs ilyen, az vagy nem érti, vagy
furcsálkodva gondokodni kezd ezen a megfoghatatlan micsodán és haszontalan
érvekkel bombázza a fejét, mit kell, mit nem kell… Erre végképp nem volt
szüksége.
Érezte, elfáradt. Nagyon. – Uram, én a harcomat megharcoltam. Munkámat
befejeztem. Készen a tarisznyám, indulok. - Ez volt benne fényes és világos. Nem
is akarta, hogy ebbe bárki belelásson, hiszen úgyis teljesen hasztalan
vállalkozás lett volna. Negyvenhat éves volt. Ereje, egészsége teljében. A lelke
fáradt el. Világos volt, most kell menni, amíg nem késő. Gondolatban
megszámolta, szerettei hol vannak, mivel foglalatoskodnak.
A végeredmény megnyugtató volt. Mindenki saját úton járt. Az „új” férj, aki
nemigen tudott ebbe a nagy családba beilleszkedni, hiszen őt akarta csupán,
szintén eltávolodott. Nem tudta elfogadni, hogy akinek gyereke van, több, sok,
az akkor se tud függetlenedni tőlük, ha már felnőttek. Meg ha normális, nem is
akar. Eszébe sincs. A kizárólagosságra törekvő „idegen” így, valamilyen módon
elmagányosodott, mert megérezte, itt ő csak a maga módján lehet első. Ha kicsit
tapasztaltabb, rugalmasabb, talán belátta volna.
Nem látta be. Dacreakciókkal, mesterséges árkok ásásával mélyítette az érzelmi
árkokat, melyeket szépen el is lehetett volna simára dolgozni.
Számot vetett mindennel tehát és úgy döntött, kész a leltár. Hiány nincs, most
kell lépni. Nem kötelező ezt megérteni, de a saját életét mindenki maga tudja.
Ha különleges, sokféle adottsággal megáldott emberről van szó, a kép még
árnyaltabb, még bonyolultabb, még kevésbé szabad beleszólni a döntésébe. Arra
aggályosan ügyelt, hogy ne keltsen iszonyatot a hátramaradottakban.
Mindent pontosan eltervezett. Nem kellett sok időt vesztegetni erre. A tabletták
jelentették számára és a többiekre váró látvány szempontjából is a
legkíméletesebb megoldást. Épp elérkezett egy olyan időszak, amikor mindenki
távol volt.
Előre láthatóan pár napig bizonyosan.
Körbejárta az imádott otthont, melynek minden szöglete az ő kezének munkáját
mutatta, mely emlékeket őrzött, nagyon-nagyon sokat.
Három napot volt egyedül, már minden remény megvolt arra, hogy békével
eltávozhat.
Háromnegyed órával halála előtt hiúsult meg az elhatározás.
Innen jöttek a kórházi küzdelmek, gigászi akarattal, melyekből ő, az alany
semmit nem érzett és semmit nem fogott föl. Hozzátartozóival közölték, hogyha
meg is marad, nem sok értelme lesz az életének, mert kerekes székben ülve a
világról fogalma sem lesz. Erre is csak elenyésző százalékban van esély. Az
ötödik napon sétálni ment a gyógytornásszal. Itt látta meg, hogy őróla döntöttek
és ennek a döntésnek az orvostudományhoz köze sincs. Tovább kell gályázni. Ez a
parancs, nincs kiszállás.
Lassú, türelmes munkával építette vissza csont- bőr önmagát, hiszen egy ekkora
trauma a szervezetből az összes éltető folyadékot elveszi.
Mivel tudjuk, hogy az emberi test legnagyobb százalékban víz, így el lehet
képzelni, mi maradt belőle…
A következményeket, az önépítés kőkemény folyamatát zokszó nélkül harcolta meg,
percről percre. Mindent meg kellett tanulnia, s az önfejlesztés útján nem nagyon
álltak mellette, de nem is tűrte volna el. Ez is az én ügyem – ezt gondolta,
élte, hitte, tehát ebben sincs másnak szerepe. Hálás volt az eleinte érkező,
nagy szemű szőllőért, mert ezt tudta csak elképzelni, mint táplálékot. Rövid,
pár nap után már ő főzött a többiekre, akik elő- előfordultak. Megtanult
gombolni, ami a világ legbonyolultabb folyamata.
De megtanulta és egy álló évig nem volt mellette senki. Valahogy nem tudták neki
megbocsájtani a szerettei. Az „új” férjet pedig ő távolította el, végérvényesen
az életéből. Olvasott és épült.
Nem volt sima ügy, de elfogadta, hogy nincs választása. Kell élni, mert valahol
ezt így döntötték el.
Tíz év távlatából úgy érezte, nagyon jól döntött, akkor, amikor szépen elment –
volna. Csak újabb kihívásokat kapott, amikre nem volt már kíváncsi.
Csinált ugyan meglepően új dolgokat – de mindent összevetve – szívesebben maradt
volna az általa elhatározott verziónál. Jelenleg is azt érzi, hogy szabadlábon
letöltendő büntetését tölti, mely életfogytig tart. Ma sem tudja megítélni,
miért nem engedték el akkor, csak beletörődött a felsőbb akaratba. Mennek a
napok, egyik a másik után és mindig másoknak szerez örömet, illetve teljesít
szolgálatot. Neki nem okoz örömet – jóformán senki. Reményeket nem táplál.
Hasznossá teszi magát és megőrizte emberi méltóságát. Mikor fölteszi a kérdést:
- Ezért kellett, Uram? – a válasz nem érkezik meg, de igazából nem is vár
választ.
Azt soha nem fogja megérteni, hogy annyi, rengeteg munka után ezt a méltó
távozást miért nem érdemelhette meg. Nem kutakodik hát, hanem egyenes gerinccel
él, mert így akarták.
A látomások, amikről mesélnek sokan, megmosolyogtatják. Ő nem látott semmit.
Nem volt ott, akkor se fény, se alagút, se fogadóbizottság. Nem volt semmi. Béke
volt, meg nagy, nagy semmi. Furcsának is találja, hogy ezt az élményt, aki a
halál közelébe kerül, mindenki egyformán meséli...