Bölcsességekről nem beszélhetünk. Attól biz messze állunk. Tanulságokat megosztani viszont nem buta dolog, mivel azt gondolom, dőrén, netán elgondolkodik ezeken valaki. Ha csak két embernek használt, már megérte!
Adni – kapni
Soha ne
adjunk úgy szeretetet, törődést, megbecsülést, figyelmet, anyagi segítséget,
hogy a „hátsó fejünkkel” mindezt visszakapni véljük. Adni – magunkért adjunk.
Ennek az öröme elkísér. A sors soha nem hálátlan.
Követelőzve, felhánytorgatva ne tegyük – soha.
Párkapcsolatok
Itt sem a
„kapni” a fő szempont. Pontosítok:- semmilyen szempont. Ha becsülöm a másikat,
megteszem érte a tőlem telhetőt, ugyanolyan elbánásban lesz részem.
Ha viszont a tőlem telhető adott esetben nem jó, nem értelmezhető, azt a
kapcsolatot, házasságot nem viszi előre, kényelmetlennek tartják, hárítják, vagy
visszaélnek vele, akkor az egészet békén abba kell hagyni.
Jobb valakivel, évek múlva is, alkalom adtán emberi szót váltani, mint egy
életre bevásárolni az útálkozást.
Rossz kapcsolatban együtt maradni – számomra halálos bűn! A két szerencsétlen
csak kínozza egymást, ahelyett, hogy szépen belátná, ez bizony nem egybe való.
Csak elvárni, semmit nem adni valamilyen formában súlyosan megbosszulja magát.
Jobb esetben a kihasznált fél időben észre tér és elmegy. Rosszabb esetben nem
mer elmenni és magunk is leláncolva gyönyörködhetünk egy lelki nyomorék napi
látványában. Soha nem szabad ilyet tenni. Aki velünk nem ért szót, mással
kitűnően megértheti magát. Nincs az az anyagi összekötöttség, amit ne lehetne
okosan, igazságosan szétbontani.
Kincsünk és szentség:-a gyermek
Először is: -
legyünk boldogok, hogy ajándékba kaptuk őt. Okos szóval neveljük a helyes
mértékre, irányítsuk a mozgás örömére, annyit terheljünk rá, amit még elbír.
A zene nem halogatható, de nyelvet később is kitűnően el tud sajátítani. Ne
nyomjuk el irányultságát, mert lényegtelen, mit szeretnénk mi. Amit ő el akar
érni, abban legyen sikeres. Tehetségtelen orvos, vagy boldog
vízvezeték-szerelő??? A válasz számomra nem kétséges.
Amikor családot alapít – ne másszunk a nyakára. Várjuk ki, míg hív. Tudjuk
magunkról, hogy fékevesztett nagymamák elhajtása mennyi energiát vesz el
fontosabb dolgoktól. Tudomásul kell venni, hogy velük lenni:-
Adható, de nem JÁR. Tele vannak az összeszokás, a baba nevelésének gondjaival, a
fészekrakással. Csak, ha segíteni tudunk, akkor üssük bele az orrunkat, de soha
nem kritikai éllel. Úgyis azt fogják meglépni, ami nekik helyes, elfogadható és
ahogyan elképzelték az egész berendezkedésüket. Békében hagyott gyerek nem fog
hidegrázást kapni váratlan betoppanásoktól. Magától hív meg és kérdez. Ez akkor
is érvényes, ha egy ideig egy fedél alatt él velünk. Az a szobácska, vagy
lakrész már saját birodalom. Belépni – nem tanácsos. Ha hív, akkor szívesen.
Amikor mellőzve érezzük magunkat, gondoljunk vissza saját, hasonló időszakunkra.
Mindjárt más lesz a hozzáállásunk. Szűnik a mellőzöttség érzete, vagy a
fölöslegessé válás gondolata.
„Mindenki másképp csinálja…”
Az idősekről való gondoskodás
Vagy nagyon
könnyű, vagy nagyon nehéz. Kellemes, együttműködő személyiség esetén arany
életünk van. Szeretjük, beszélgetünk vele, megosztjuk gondjainkat.
Tiszta felüdülés. Erőszakos természet esetén, ha eleve nehéz volt vele, a
meszesedő agy „csodákat” tud művelni.
Tanult doktorasszony, orvosember tanácsa:- Elvégezni a
körülötte lévő feladatokat, de soha nem szabad feladni a saját életünket, csak
azért, mert már gondolkodásában korlátozott – koránál fogva. Ha örök parancs -
áradat zuhog, amikor jelen vagyunk, a megoldott feladatok után visszavonulunk és
tudatosítjuk, hogy a mi életünk következik. Nekünk is egy van belőle. Valami
álságos önfeláldozás oltárán eldobni a maradékot a semmibe, oktalanság és nem is
szükséges. Vitába szállni meg öngyilkosság, mert a jelen világot már nem érti
meg. Viszont, azt nem éri fel ésszel, hogy szépen átadja a
szükséges intézni valókat. Sokszor írtam már – talán a kor hozta magával:- a
kötögető, kedves nagymamák helyett mindenütt a kötekedő elszaporodását látom.
Kár ezért, mert az őket ápoló korosztály sínyli ezt meg.
Végső esetben döbbenettel tapasztaltam, hogy a hatvan évesek szépen kimentek a
temetőbe. Házaspár, két év különbséggel, követte egymást. A kilencven évesek,
akiket évtizedekig dédelgettek – élnek ma is. Hadd osszam meg, mit tapasztaltam
az akkor még Nyugat – Németországnak hívott, európai országban.
Az aktív korosztályt kímélendő, meseszép otthonokat hoztak létre. A gyerekek
rendszeresen látogatják az idős szülőket nagyon lelkiismeretesen, de nem
készülnek ki a munka és idős- ellátás kettős szorításában. Erre ott külön
pénzalap áll rendelkezésre és az idős korosztály is természetesnek veszi, hogyha
megszűnik önellátó lenni,
maga proponálja a beköltözést. Bármennyire meszes, vagy nem meszes… Aki egész
életében azzal a hozzáállással élt, hogy másokra és magára egyaránt tekintettel
van, akkor nem gyilkolja fölöslegesen a már amúgy sem egészsége teljében lévő,
erősen középkorú hozzátartozóját. Ezt is erősen embere válogatja.
Zárszóképpen csak azt tenném hozzá:- hiszem és vallom, mindez megvalósítható,
megélhető, megléphető, bármely korosztályt nézem. A szeretet, a józan ész és a
belátás, karöltve tud élhető életet létrehozni. Ha a tényeket, melyek
megfellebbezhetetlenek, nem látjuk be és a szeretet és az okos mérlegelés
szűrőjén nem engedjük át,
elpocsékoljuk az életünket és valami kényelmetlen maszladékban kapálózzuk végig
a hátra lévőt.
Nem érné meg előbb elgondolkozni?
MEGÉRNÉ!