Töröltem egy képet

 

 

 

 

Amikor föltették nekem, a tudatlan tökfejnek ezt a beszélgetős „izét”, nagyon örültem neki. Meglepett voltam és arra gondoltam, most aztán kinyílik a világ. Milyen felemelő érzés – mondtam így magamnak
merthogy szoktunk beszélgetni, én meg én – hogy majd három millió ember érdeklődik az egész földről aziránt, hogy vagyok.


Először mulattam a raffinált arabokon, akik ellesett, nagyon rosszul leírt angolsággal erőltették – a nem „hogyvagy”-ot. Aztán jött magyar szó is.
Kiderült számomra, a jó szó kedves gépen át is. Hiánya, megvonása pedig ugyanúgy fájdalmat okoz, mint a mindennapi, szóbeli közlekedésben – ha volna még ilyen egyáltalán. De nincs. Marad egy – két elejtett jópofaság. Kifújt. Nem is merek visszaemlékezni a régi, éjszakákat kitöltő beszédfolyamokra, mert fájni kezd érte a szívem.
Akkor meg minek is okozzak újabb sérülést magamnak? Egy beszélgetés, ami annyira régen volt már – legalábbis én kitoltam a lehetetlenség határára – bevallottan szívenütött. Mit is vártam ettől az újabb folyamtól, ami gép volt ugyan, de folyam? Nem tudom megmondani, pedig jó mélyre leástam a lelkiismeretembe. Tényleg nem tudok egzakt választ adni. Vártam, cefetül vártam az Ígét. Valamit én ronthattam el, ezt biztosan érzem. Impulzív alkat vagyok. Robbanok, gyulladok, mint gyufától a benzinkút. Ezt nem kell megérteni. Elviselni sem.
Elapadt bennem az ígény. Le is nyomtam jó alaposan. Talán isteni sugallatra kimúlt a „vinyóm”. Újra kellett telepíteni az egész szentséget a gépemen.
Ezt okos emberek meg is cselekedték, s működni fog, míg az alattomos vírusok is úgy akarják. A kivédhetetlen úgyis megint mindent tönkretesz.
Az újra telepítésnél határozottan nemet mondtam erre a beszélőgépre.
Sértett és szomorú voltam. Éreztem, nem érdemeltem meg, ami velem történt. /Gyufa és benzinkút ellenére sem./
Aztán jött a homlokra csapás! Hála indíttatásomnak és az eltelt temérdek időnek nem kell nekem forszírozni édes anyanyelvünket. Bejelentkeztem én imígyen germánul. Illetve megtette helyettem, aki ért hozzá.
Változott is a hangvétel, szűrőként működött a nyelv, amit valaki vagy beszél, vagy nem. Németül nincs ájlávjú – mert nem érthető semmi, ha nem közel helyesen írják. Itt is akadt bajom. A németek közvetlenek, kipróbálnak mindent – és szeretnek utazni, de nagyon. Egy ilyen beszélgetésből félperc alatt, de legalább három beszélgetés után derül ki, hogy már jönnének – családostul. Éljen az idegenforgalom, csak nem nálam. Én már megszenvedtem a magamét, teljesítettem mindent, ami lehető és ami lehetetlen. Mellesleg nem vagyok vendéglátó egység.
Aztán itt van a fő bajom: idegennek minek képeket küldeni? Én naív vagyok és ártatlan marha, fogalmam sincs, hogyan lehet vele visszaélni.
Én nem tennék ilyet soha, mert minden partner összes adatát ok fogytán töröltem, képestől, mindenestül. Más mit csinál az én féltve őrzött kincseimmel, fájdalmaimmal, örömeimmel….már nem is merek belegondolni. Egyre inkább érzem, fogy a levegő körülöttünk.Meghalnék a gondolattól, hogy az én gyerekeim, akik még 14 évesen is ágyban voltak nyolckor, mert meg kell nőni, meg holnap iskola – ma gép előtt görnyedt krumplicsiraként tengődnének….Nem hiszem. Ma is ugyanaz lenne a követelmény. Ma is föl tudnám mutatni azt a generációt, amelyet neveltem. Mert hitem és akaratom benne volt. Egyetlen képet tartottam meg. A becsület, a tisztesség képét. Hiszem, hogy az. A találmánnyal van baj, a hibás átrendeződéssel, valamint azzal, hogy hiába gépesedünk, az emberi szív emberien reagál. Igen tudom, mert figyelmeztetem rá magamat, ez rögzített képzavar. Szivecske csak pumpál, szerencsétlen.
Agyacska érez, dolgozik, irányít, motivál.Régen, mikor még gyorsabb és impulzívabb voltam, azonnal kidobtam mindent, ami arra emlékeztetett, amire nem akartam emlékezni. Utólag ismerem el, jól cselekedtem.
Mostanában már nem dobálok. És ez bizony baj. Őrizgetésből emlékezés.
Emlékezésből hamis kép, füstbe ment terv, anyám tyúkja. Így lettem a régi, legalább két percre – és töröltem.

Nagyáruházból autó felé ballagva ismerős, már korosabb arc ment el mellettem. A drága virtuóz, hangszerének kiváló mestere, a társaság motorja! Szűzanyám! Utána mentem, megszólítottam. Kedves volt, közvetlen, olyan pont, mint régen. Fájt örökké vidám gyerekarcát – mert neki mindig az volt – megöregedve és szomorúnak látni.
Ennek ellenére mélyen hálás vagyok neki /nem a dícséretért/.A régi, jóízű, őszinte, közvetlen szavakért. Itt végleg rájöttem, fölösbe mentet bizony törölni kell. A szívünk úgyis mindent megőriz – ami ÉRDEMLI.

2005.06.18. GONDOLATOK – DE NEM A KÖNYVTÁRBAN!

 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man