ÖSSZENŐTT FÁK

A Debreceni Nagyerdő intézmény. Az a hatalmas terület, mely körülveszi, lélegezteti a várost, parkerdő. Valójában, repülőről nézve irdatlan területek birtokosai vagyunk. Büszke is rá, akinek van egy csepp sütnivalója! Ekkora „tüdő” egy alföldi, egyébként poros városban és hatalmas vonzáskörzetében – maga az élet.

Ezt az utánozhatatlan vegetációt ( Egyetemi Klinikák, oktatási intézmények sora és védett temetőnk is benne van a Nagyerdőben) én 52 éve csodálom. Nem voltam három éves, mikor családom Debrecenbe költözött. Szinte szertartás volt, hogy elébb engem a szüleim, aztán én a három csemetémet vittük ki – amikor csak lehetett. Felejthetetlen élmény. Ebben a csodában, nehéz, harapható levegőjű elvarázsolt élő kastélyban lettem figyelmes két fára. Életüket fél évszázadon át kísértem. Az ő történetüket leképezve magunkra megszívlelhetjük.

Történhetett, hogy ültettek egy facsemetét egy kidőlt öreg helyébe.
Mivel szorosan nem ültetnek, valószínűnek tartom hogy egy madár megtalálta a hasonló fa magját,s valami miatt kiejtette a csőréből.
Ebből is kis surján növekedett, mint az ültetettből. Mivel gondos erdészek vigyázzák a fák sorsát, nem egészen értem, miért hagyták ott őket, szorosan egymás mellett. Pedig így történt. A két fácska növekedésnek indult. Én akkor ismerkedtem meg velük, amikor már több, mint harminc évesek lehettek. Megszokták egymás közelségét.
Elébb az ágak kóstolgatták az érintés varázsát. Aztán a gyökerek a földben szívós munkával elkezdtek kapaszkodni egymás felé. Amikor megismertem őket, furcsa kanyarral ölelte egyik törzs a másikat.
A lombok olyan titkokat susogtak egymásnak, melyek ember számára nem hallhatóak. Kamaszodván a fejemben el is dőlt: - ők ketten szerelmesek. Végtelenül, eltéphetetlenül, halálukig. Emlékszem, amikor még csak a fiúkkal hármasban jártunk ki, megmutattam nekik a két egybefonódottat. A gyerekeim számára is az volt a természetes, szeretik egymást. Ezt az összetartozást aztán már nem volt erdészeti logika, erdőépítési szempont, amely mesterségesen megszüntette volna.

Felnőttek a gyerekeim. Jött olyan magányos korszak az életembe sok, amikor a Tóth Árpád imádott fái alatt kerestem nyugalmat. Nem szeretek egyedül sétálni. Olyan szegényes, amikor csak magammal oszthatom meg az épp születő gondolatot. Elmúltak, jöttek. Hol ez várt rám, hol meg amaz. Az élet nevű mostoha anya nem mindig bánik jól velünk.
Egy dolog biztos volt számomra. Azt az ösvény én ki nem hagyom soha.
Ránéztem az állandósult ölelésre Megnyugodott a lelkem. Ezzel üzenni akar nekem az, aki a lépteimet igazgatta mindenkoron. Elnéztem őket, szelíd nyugalommal. Örömük, hogy ott vannak, összenőve, az én bizonyosságom is volt.

Azóta eltelt nagyon sok idő. Már nem vagyok elég bátor. Nem merem megnézni, mi lett az örök ölelés sorsa. Ezegyszer hazudok. Hiszem, hogy élnek. Hiszem, hogy jól vannak. Hiszem, hogy még hosszú- hosszú élet áll előttük. Belőlük egyszerűen nem lehet tűzifa. Az én kimerevített, örök
Rómeóm és Júliám még mindig amellett az ösvény mellett áll.
Volt már ott erdőfrissítés, csemeteültetés. Nem és nem. Nekem ők vannak, mint a szerelem. Megtépázhatjuk, okozhatunk sebeket, de míg ember él a földön – örök marad.

 

 

 

 

 

 

2005. 09. 15.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man