Ne dobj el ...

Ne hagyj el…Ne játssz el…kéri Zorán, a szép, fehér lemezen, a „Harminckét dal” lemezén. Én nem kérek, csak eszembe jutott. Nem állítom, hogy nem szeretném mondani…Nem tehetem, csak gondolhatom. Büszke, sérült magam nem tukmál ,nem kényszerít. Csak vágyik, azt is titkon, fedetten, eltakartan, de nagyon nagy hittel teszi.

Nem egészen való ez egybe, ahogyan az átlag szeme megítélni véli. Mégis telve vagyok bizonyossággal, hogy ez jó. Mint ahogyan azt abból a nagy, furcsa mesefolyamból (mert nekem az), gyerekkorunkban tanították nekünk. Isten megteremté a világot és látta, hogy ez jó. Ez a mondat nagyon megragadt bennem. Én is látom, talán mondhatom úgy, mi is teremtettünk egy furcsa valamit és látjuk, hogy ez jó. Ugyan nem olyan régen tettük ezt, de kiviláglik az hamar, hogy jó-e, avagy nem. Jónak látszik. Ezen okon a dőre, de világos és logikus agy elkezdett egy ösvényt söpörgetni. Az ösvény végén barátságos, nyugodt ház áll. Teli gyerekekkel, ha úgy jön. Teli nagy csöndekkel máskor, amikor meg amúgy adja. Tetején űl megbékélten a bizonyosság, hogy ez egy szabad otthon. Nem börtön, nem csukott kalitka. Fészek, amely hazavár. Biztonság, melyben elsírható a fájdalom, teli szájjal nevethető az öröm.
Benne mindenki megtalálja tisztességes, legszebb önmagát. Az érintés szent és megható. Teli tenyeremben szunnyad az örökkön ébredni kész símogatás.
Karom őrzi a nyugtató ölelést. Védelem, béke ,biztonság és tengernyi öröm.
Belefulladni a szerelmedbe, mely oly természetes, mint a levegő és mint a só.
Előbbit én, utóbbit te mondtad. Mindkettő pótolhatatlan. Nem helyettesíthető és nem nélkülözhető. Bírom-e, hogy örökké vonz a távollét téged? Bírod-é, hogy néha oktalanul félek? Mert bizony, ez bennem maradt, többé ki nem operálható.
Elfogadod-é, hogy tízszer kérdezek?Természetes, őszinte válaszodat újra és újra szeretném hallani? Olyan nagy ez az ár? Megfizethetetlen? Nem tudhatom.
Elvisznek-é majd a vágyak tőlem messze, ahonnan, jól tudod, már visszatérés hozzám nincsen. Hogyan bírkózok meg akkor a tényleges magammal, mely ebben az esetben immár végleges és visszavonhatatlan marad. Mennyire leled meg a kedves arcomat, mennyire váltod ki belőlem az értetlent, szigorút, pikírtet, kellemetlent – mennyire? Mennyire lesz ebben az elvarázsolt házban otthon a természetes, nyugalmas, mosolygós BÉKE?
Meg az a sok-sok kifogyhatatlan szerelem, mellyel bekenem a kezed, hogy újra szép sima legyen.A szemed mosolya elborul-é, fészket rak e benne irányomba a kellemetlen közöny? Amit nem viselhetve küldelek el, s árván, elhagyottan fölépítem-é régi, szép-magam?Látod, hogy mennyi kérdőjel fogyott el, pedig szinte mindig kijelentek, ha írok. Most mindig kérdezek. Nagy lépés, nagy véletlen, nagy szerencse mindkettőnknek ez a csuda-csupa, áldott szerelem. Figyeled, ezt a szót is hanyadszor írom le már, pedig de igen spórolok vele, mert kezem és szívem a kimondására rá sehogyan sem áll…Inkább bizonyság lenni – mint üresen pofázni. Legbelül nagyon szemérmes vagyok.
Most is kicsit rettent a gondolat, hogy így szőnyegen mindent eléd pakolok.
Veszteni nem tudok, mert legföntebb nem kell, s akkor oda a csoda.A ház akkor is meglesz, csak te persze nem látogatsz oda. Megcsinálom egyedül is, de téged belegondolva sokkal szebbnek látszik. Ebben a félős hitben seprem hát a hosszú ösvényt. Nem tudom még a végét. Az sem bizonyos, hogy ott állsz a végén – ott akarsz-e állni, vagy fiatalságodat szeretnéd inkább még kicsit herdálni, mert az oly csábos, hamis és kecsegtető. De annak az útnak a végén meg már az én kezem nem elérhető. Álmodunk, de a valóság és a szakállas Jóság nyújt realitást.
Nem kell észrevenni, tovább lehet menni, hiszen nem erőszakol, csak segít és késztet. Aztán, aki nem érti, hülyén hal meg, de kézenfogva nem vezet oda.
Megmutatja:- Nesze,gyerekem, a többi a szíved, s józan eszed dolga - másba ő már nem avatkozik. Legfeljebb kicsit majd sajnálkozik: - Eldobtad? Ennyiért?
Gyerekem,marha vagy! Folytasd utadat saját fejed szerint, én tovább aztán nem okíthatlak. - Ezzel a szép szakállas ember megy tovább, teszi rengeteg, számlálhatatlan dolgát. De vigyázza az elhagyottat. Nem kedveli a dőre hirtelen hitehagyókat.

Meglátjuk, még messze van, de lehet az is, hogy közelebb, mint hinnénk.
Akkor kiderül, hogy kérész vagy ara papagáj. Egyik egy napot él, másik többet, mint gazdája, meglátjuk, mennyit ért az égbenézők álma.
Szeretném hinni, gondolnám,hogy lehet…Meg akarnám tartani
szived. Megápolgatni sokat hajszolt magad. Hallani szeretném, ha ösztönösen elpanaszolnád magad.
Betakarnálak, ha fáznál, főznék, hogy jól érezd magad. Nem kérnék érte csak megbecsülést, s hogy ne csúfold meg tiszta magamat. Ennyi jutott eszembe a dalról. Fájna folytatni, mert bizonytalan a távol, s közel. Ha merném, mégis kimondanám:- Ne dobj el, ne hagyj el,ne játssz el….talán azt szeretném, fogadj el,ahogy én is elfogadtalak…Söpröm, söpröm tovább az ösvényen az utat…

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man