SOKSZOR HALLOM MANAPSÁG, MENNYIRE NEM SZÁMÍT A NŐK ÉLETKORA. AZT IS HALLOM, MENNYIRE FELEMELŐ, KELLEMES ÉS ÜDÍTŐ ÉLETHELYZET EGY SOKKAL FIATALABB PARTNER.
BIZTOSAN EBBEN IS VAN IGAZSÁG. MÉGSEM HISZEM, HOGY A JÓL FELISMERT, MEGSZOKOTT, ÁLTALÁNOSAN ELFOGADOTT TÁRSADALMI SZOKÁSOKAT OKTALANUL FÖL KELLENE RUGDOSNI.


MINT MINDENNEK AZ ÉLETBEN, ENNEK A MERÉSZSÉGNEK IS SOK, NAGYON SOK BUKTATÓJA – LEHET. ÉS VAN IS…
 

NAGY SZERELEM

Ez a szerelem tényleg nagy szerelem volt. Jött, mint a villám, nem lehetett tenni semmit ellene. Az asszony sokat és sokféle képen tiltakozott ellene – hasztalan. A szerelmek az égben íródnak. Amikor létrejönnek, küzdeni ellenük dőreség, hacsak valami ésszerűtlenség föl nem merül.

Itt fölmerült. Úgy hívták:- korkülönbség. Nagy. Húsz év. Az asszony javára. A hatalmas férfit nem lehetett eltántorítani. Érvelt, hadakozott, ha méregbe jött, ordítva követelte: - Akarlak!!!!! – Az asszony sorolta az ellenérveket. Hasztalan.
Aztán szépen összeszelidültek. Mindkettejüket megcsapkodta már eléggé ahhoz az élet, hogy egymás mindennél kedvesebb társaságát becsüljék, óvják, megtartsák. Elszállt a szélben a más korban fölnevekedés ténye.
Szépen símultak egymáshoz gondolatok, akaratok, tettek. Egymásért éltek. A férfinak nem kellett gyerek. Imádta a másét, de valahol elvesztette azt a kitartó türelmet, amely elengedhetetlen a sajátunkhoz a nap huszonnégy órájában. Szép pár voltak. Azt nyílván lehetett látni, hogy a férfi fiatalabb, de a sima, nevetős arc, a csinos, romlatlan termet nem hozta szégyenbe az ifjabb társat. Mondom, nagyon nagy szerelem volt. Az asszony féltése a másik iránt megalapozott volt. Ismerte törékeny lelkét, sérülékenységét. A hatalmas testbe zárt elképesztő, páni félelmet. Ő tudta, miért fél.
A napnak minden percét csakis egymással töltötték, amikor a férj nem dolgozott. Rohant, csinálta, intézte, mert mindent meg akart adni asszonyának. Ez önérzeti kérdés volt. Mindent megadni, ami ésszerű keretek közt megkereshető. Nem házasodtak össze. Az asszony nem akarta, hogy a hivatal szenvtelen futószalagja belegyalázzon ebbe a törékeny szentségbe, amit mindketten olyan nagyon féltettek minden bántástól. Házastársaknak tekintették egymást és egy erdei tisztáson az egyetlen égi hatóság előtt, akit tiszteltek és elismertek, elmondták hangosan az egymásnak szánt eskü szövegét. Gyűrűt cseréltek. Kigördültek a könnyek is. Nagyon szép volt.
A kezdeti nagy harcokat elfújta az északi szél. Maradt a mosoly, a fészek- meleg, a kedves csend, a természetes öröm. Egymásban és a világ sok apró csodájában, amiket sorra fölfedeztek. Két szempár erre sokkal fogékonyabb, mint egy magányos.
Egy szürke, ronda napon, amikor már mutatkozni látszik a tavasz, de a szervezet már teljesen kifáradt a hosszú tél sok sötétjében, vitamintalan, egykedvű monotóniájában, jött a rettegett.
Az asszony genetikailag gyenge szíve, mely ifjúságában soha nem utalt semmiféle betegségre, csak később, idősebben fájlalta néha. Küzdött a légszomj kegyetlenségével is, de mindig volt feloldozás. Most nagyon elérte, nagyon leverte, nagyon elvette tőle a reményt. Párja, mint madár a fészek körül, repdesett, kínlódott – hasztalan. Tíz év boldogság után egy szürke hajnalon nem ébredt a kedves mellette. Hiába szólongatta.
Mikor látta, mindennek vége, azt hitte, megőrül. Kifordult önmagából.
Káromolt mindent, szidta az élet kegyetlen igazságtalanságát. Értelmetlenné vált számára a mindennapok szürke sora. Annyira elhelyezte már magát az imádott és kellemesen megszokott állandóságban, hogy ennek folytatására – egyedül képtelen volt.
Hogyan győzte le, hogyan bírkózott meg vele, nem tudhatjuk.
Hiszen ő még olyan fiatal volt, olyan szemérmetlenül fiatal. Negyvenhat éves. Ilyenkor az alkotói lét zenitjén van. Ilyenkorra érnek be egy férfi életében a megküzdött sikerek. Ilyenkorra „valaki” már, ezt teljes biztonsággal állíthatjuk, hiszen az élet ezt igazolja sorra- rendre.

Sok baromságot hallunk, hogy ma már a kor nem számít. Persze, hogy nem, ha egyéjszakás, két hetes, pár hónapos kapcsolatot szövöget a görcsösen fiatalságához ragaszkodó, ostoba női elme. Ha felelős emberek felelős döntéseiről van szó, akkor viszont nagy merészség, nagy vállalás.
A hátramaradott szenvedi meg. Ő sivárosodhat el, ő kerül kiütött helyzetbe. Nagyon erős akarat kell – lene hozzá, hogy ekkora veszteség után lábra állva átértékelje az életét és újat kezdjen az emlék tiszteletben tartásával. Jelen esetben kétségbeejtően kicsi rá az esély.
Legyünk prózaiak. Népi mondás: - Guba gubához, suba subához! –
Vannak kivételek, de ezeket azért adja a sors, hogy a szabályt erősítsék.

ELVÉGRE AZ EMBERISÉGNEK VALAHOGYAN FENN IS KELLENE MARADNIA…
 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man