MACIMÉZ

Mindig visszakerülök az édes gyerekkorba. Lánykám, gyönyörűségem mindig kiköveteli, hogy vegyek macimézet, amikor hazajön. A méhészek biztosan kínos görcsökben fetrengenek, hogy hol a tetűbe van az az igazi virágmézhez? Hozzáértésüket látatlanban aláírom. De ők nem tudhatják, hogy ez a kövér kis jószág maga a megtestesült múlt – jelen – jövő.

A pocakos, kedves figurát a gyártó határtalan érzékkel nem változtatta meg. A maciméz – intézmény. Magam a figura rajongója vagyok és nem édesszájú. Néha viszont óriási élmény volt egy nagy szelet vajas- mézes kenyér. A komoly, felnőtt tanárnő, aki már anyuka is, olyan természetességgel várja el a reggelijéhez, mintha nélküle tán a nap se kelne föl. Én az igazi macimézemet, a sajátot, a „különbejáratút”, a csak – az – enyémet úgy kaptam meg, hogy már réges- régen nem is hittem, hogy részem lesz benne. Megjött! Széles mosolyával, édesen és telve valódi virágok nektárjával. Aztán elkezdtem kekeckedni, mert aki sokáig nem kap, az azon is gyanakszik, ami nincs is. Kifogásoltam hogy nem úgy működik a kalapján a luk, meg belekötöttem mindenbe, ami volt és ami nem volt. A maciméz elkeveredett. Én persze észrevettem rögvest, de „csakazértse” alapon nem voltam hajlandó keresni.
Hűtőben kuksolt az ártatlan. Magára hagyottan és végtelen szomorúsággal. A gömbölyű pocakon két fényes gyöngy maradt kereken.
Akkor egész szívemmel elfacsarodtam:- A maci sír! – Oktalanul, makacsságból, félelemből – aminek eredetéről ő ugyan semmit nem tehet – egyszerűen otthagytam. Amilyen undok tudok lenni, úgy hasad meg a szívem az igazságtalanságon. Elővettem. Magam elé tettem az asztalra és mintha élne, mesélni kezdtem neki:
- Tudod, macika, az embert annyi minden éri. Gyanakvóvá válik. Elfelejti a gyerekkori nyílt szívét. Na… nem egészen, csak mikor számára érthetetlen események történnek, megijed, meghátrál. Aztán érzi, hogy a hallatlanul édes maciméz íze kiveszett az életéből. Szürkék és szomorúak lesznek az íztelen napok. Legalább negyven éve ismersz! Te mindig olyan „édes” voltál. Én sokszor elfelejtettelek. Amikor meg végre direkt eljöttél hozzám, már nem az a nagy szemű, kedves kislány várt vissza.
Ez a „kislány” már sokszor megbántódott – pedig nem érdemelte. Elveszített olyan súlyosan fontosakat, amik soha- soha nem pótolhatóak. Bezárkózott, mint a tulipán este. Napon sincs kedve kinyílni. Te mégis eljöttél hozzá. Hoztad a derűt. Hoztad a fényt. Hallani lehetett a méheket. Hogy néha csöpögsz és ragacsos lesz az abrosz – tényleg – ez számít? Fenéket! A te töretlen hited és ragaszkodásod számít, meg a néma akarásod, hogy az a régi, komoly kislány visszatérjen. Ne haragudj rám, maci, kérlek! Átment rajtam egy nagy úthenger. Úgy hívják – ÉLET.
Annyira bonyolult, hogy a benned őrzött nektáros, édes szépség is keserűnek tűnik. Nem az, csak a fogadó fél sérült meg. Kérlek, nézd el nekem magamat és légy olyan édes hozzám, mint eddig. Ha rajtad töltöm ki az ÉLET nevű úthengertől szerzett sérüléseket, nem én leszek boldog, csak legfeljebb te is halálosan szomorú leszel és talán ki is száradsz….

A maciméz szemei okosan elnézegettek engem. A két könnyet formázó édes csöppet lenyaltam a pocakjáról. Ekkor megtörtént a csoda. A hétköznapi csodák a legfontosabbak. Újra nektár íze lett a világnak.
A napocska cinkosan rámkacsintott. Kinyitottam minden szirmomat.
Az úthengert meg hangosan elküldtem a fenébe.

KÖSZÖNÖM NEKED, MACI!

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man