Látogass meg egyszer

Kérlek jóbarátom, mert amit én tudok, tudni akarod mind te is. Számodra más megoldás tehát nem is létezik. Kénytelen leszel az utat megtenni, mert ami úgy szorít, azt el kell feledni. Egy egész álló napra megáll velünk a föld. Be se csukom a szám, hogy mindenről hallj tőlem.
Szemben ülve – ketten egyedül.



El kell neked mondanom mindazt, amit üzenetben nem lehet.
Tudnod kell a lélekben a titkos helyeket. Ahol sorakoznak, békén egymás mellett élők és a holtak. Amit begyűjtöttem,tovább kell most adnom.
Nem tudhatom, hogy még egyedül én meddig hurcolhatom. Szorít az idő, s tényleg nem jöhet velem a sok kincs, ami a fejben épen, tiszta.
A beteg szív súgja, sürget az idő. Ne vidd el magaddal, önző vagy, hátha neki ettől könnyebb, s csomó bajtól így hőköl majd vissza.
Mert ha én nem leszek, hogyan érted meg Attilát, mikor kezdett az én hasadni? Hogyan akarta ezen a falon átküzdeni magát? Tisztán tudta, hát ezért írta le, hogy utasítást adjon előre, ha magától többé nem lesz ereje:

Ne bántsatok,ha megbolondulok
Erős karokkal fogjatok le szépen…

Mert a beteget kímélni óvni kell. Ebbe halt bele a férjem. Mert amikor őt a betegség elérte, s durvák voltak vele, tudta, gyakorlatból, beteggel ilyet nem szabad. Érvelt, majd visszaütött. Ekkor jött a halálos adag. Elaludt, többé nem ébredhetett fel, s nem mondhatta, mikor az ő betege dühöngeni kezdett, simogatta arcát, s lehullt őrült kézből a kés. Lett belőle ölelés és könnyek. Aztán ő óvatosan elkísérte, lefektette, s betege úgy aludt el, mint maga a béke. Újságírónak adta az Isten, de volt ápoló és volt 56 féle más. Én tudom, hogy mindent kiválóan csinált.
Kiválóságába kellett belehalnia. Ezért intett talán jó előre Attila.
Vele a véletlen végzett. Nem ő akarta, ez marhaság. Álló szerelvény között átbújni: türelmetlenség – nem öngyilkosság. Csak ezzel könnyebb őt besorolni, s megbántani, ezer mosolyát galádul elfelejteni.
Elfelejteni – mikor az utcán átment a kedves… Elfelejteni, hogyan bájolt elénk kis terhes asszonyokat, noha ő nem tudhatta, az ő magva soha meg nem marad. Hogyan varázsolta elénk az Istent magát, hogy „amikor ráültem a zsákra a testem is őt látta”. Nem akarják, hogy megtudjuk ő szántóvetőnek érezte Őt. Fogni akarta az ekeszarvat, s elzavarni a fele varjat. Este a pipámat elkérnéd – mondja – s utána minden hosszan elbeszélnénk… Hát így kéne az Isten szeretni, szívünkbe szántóvetőként szépen betenni. De ha nem mondom el neked, lehet, hogy ezt a verset magadtól elő sem veszed. Soha nem tudod meg, hogy ehhez képest az ima súlya semmi. Ha igaz úton akarsz járni, csak Attila után szabad menni. És nőt szeretni is csak úgy szabad. Gyöngéden, figyelmesen, s hogyha a szál már végképp elszakadt, mosollyal, simogatva engedni őt útjára el. Akit egyszer szerettünk, utána közönnyel galádul farba rúgjuk – az minket minősít legelébb. Nem szabad! S erre szintén Attila szíve ad utasításokat. Hogyan lehet az anyagcsere imádnivaló Isten csodája, ahogyan leírta azt bele az Ódába. Pedig az alany szavát sem értette. Lillafüreden egy írókongresszuson, magas, szőke, svéd nő ihlette meg.
Biztos nem él már és talán nem tudta, hogy ő, az értetlen lett az édes mostoha. Nem tehetett róla, de ez a szegény már annyira kapaszkodott, hogy a föld porához is tudott volna himnuszt zengeni.
Csak ne kelljen annyira neki egyedül lenni.
Ha megérted ezt az embert, meg a többit akit szeretek.
Csajkovszkíj, aki elegáns úrként beszakítja a szívedet. Eléd tárja a szerelem összes mélyét, kínját. Telezengi hangszereivel a tátottszájú földgolyó egészét. Rengeteg gyönyörűség zúdul reád.
Pedig úgy teremtette Isten, hogy nem asszonyt szeretett. Érdekel ez egyáltalán tégedet? Kínlódva, félve, kicsit kiközösítve, de műveiért a társaságban megtartva élni. Otthon meg egy balga kétméteres Igorkától végre vigaszra lelni? Miért ilyen rettenetes és könyörtelen minden, ami szép? Miért szed több áldozatot, mint egy háború? Miért hal meg darabonként a lélek? Miért kellett Puskinnak kiállnia, mikor a párbaj már régen eldöntött csata. Neki előre halála, mert a gárdatiszt gyakorlott, ez a szerencsétlen meg kezébe tán ha fegyvert kétszer foghatott? Miért, miért, miért? Miért tudta az isteni Lermontov 27 évesen, hogy el kell mennie? Ennyi kurta idő alatt egész életművet hátrahagyva. Szeretve, kínlódva, aztán vérbe fagyva. Mondjam még tovább? Ugye mára ennyi épp elég. Elviszed ezt a terhet magaddal, hogy te jobban s ezek által méltóbban élj. Neked adom a kincses dobozom, mert tenálad jó helyre kerül.



Megőrzöd, eléveszed, meg is írod talán, ha gondolod. Csak ne hagyd mindezt elveszni, mert a kegyetlen világ kíméletlenül forog. Ha ezek a kincsek veszendőbe mennek, haljon ki a hülye emberiség. Aki a szépet nem érti, csak zabál, döglik és neki ez elég. Akkor pusztuljon, megérdemli, de egy hírnöknek feltétlen lennie kell.

Hát ezért kérlek téged annyira, testvérem, barátom, hogy mindezt apróra elbeszélni velem egyszer - sajnos, kénytelen leszel.
 

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man