KEDVESEM BETEGEN

Drága, szeretett József Attilám versének a címe. Konstatálja az állapotot, nyugtatgat….”Szerelem nyugalom”. Közbe azért félig játékosan beszúrja:
„ Mi kéne, két pofon?” – utána azonnal visszatér:- „ Nyugalom, szerelem,
Szerelem, nyugalom”. Mondjam megint, hogy az ő lénye? Mint egy tükör? Nem ismétlem fölöslegesen magamat. Beszél ő magáért.

Miért is jutott eszembe ma pont ő ? Igazából mindig, minden élethelyzetben eszembe jut. 32 megélt évében annyi empatikus készséget, akkora megértés- és szeretet-tartományt halmozott fel, hogy őt bármikor kérdezhetem.
Kérdés nélkül is választ ad, mikor értetlenül állok.
A géniusz szentséges adománya. Nyitott szívvel, engedelmesen elfogadom. Utálok beteg lenni. Eddig ezt nem kellett megszoknom.
Mostanra jött el az idő, amikor tapintatosan ugyan, de belesurrant az életembe a kis fájdalmak, kis kényelmetlenségek ideje. Persze, hogy lázadok! Persze, hogy sápadt leszek és kedvetlen. A szívós, munkabíró ember a legkisebb gyengeségtől megrémül. Elutasítja a kellemetlen állapotot, mert nincs hozzászokva. Ahhoz igen, hogy mindent, azonnal, egyszerre, perfekt módon végrehajt. Tudat alján tisztában is vagyunk vele, hogy előbbi önmagunk kopásokat szenvedett el. Ezek mutatkoznak.
A túlerőltetés pedig visszaüt. De mi még pereljük vissza az egyedül átrendezett lakást. A 48 kilósan, gond nélkül megemelt szekrényeket.
A 24 órás készenlétet, ha otthon erre volt szükség. Most szemberöhög
a „NEM MEGY”. El kell viselni. Ha egyedül vagyunk, akkor csendben lázadozva, némán, mert meg azért nem hülyültünk. Ha gyerekünknek panaszkodva, kicsit élét vesszük a dolognak – ne aggódjon a szerencsétlen, hisz van aggódnivalója épp elég. A legfájóbb a szívünk másik felét ezzel terhelni. Ő velünk él. Egy a fedél, egy a párna, egy a kenyér, egy a sóhaj és egy a nevetés. Mindig nagyon megbánom, amikor neki kell engem ilyennek látnia. Ő bizonygatja tágranyílt szemekkel, nem számít én ugyanaz maradok neki. Ebben meg is lehetne nyugodni – hiszen ez olyan szép…Csak ne vétózna a megszokott, az erős, a rendíthetetlen „én”. De vétóz az átok, ettől én elárvulok, pedig úgy fogják a kezemet, hogy…ahogyan kevesekét. Biztatnak, hogy jól van az, úgy, ahogy van.

Idővel bizonyára bölcsebb leszek. Idővel elfogadom, hogy az idő előrefelé megy, ez ellen nincs apelláta. Azt meg, hogy ilyennek szeretnek, amilyen vagyok – azt hiszem, idővel természetessé fog válni.
Kétszeresen erőt ad ahhoz, hogy méltósággal, boldogan, szintet tartva tudomásul vegyem – már nem bírok annyit, mint régen. De a mostani fejemet nem adnám oda semmiért. A másik felemet meg SEMMI ÁRON.
 

2005. 09. 01.

Köszönöm, drága…

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man