Ismerd meg magad

Találkoztam egy történettel. Felrázott, utat mutatott. A magam kínjára fordítottam le és üzenetek hosszú sorát kaptam.


Mindannyian kerülünk vakvágányra. Sötét lesz.
Nem találunk egy apró gyertyacsonkot sem, hogy a fenébe lehetne tovább.
Nem világít semmi. Most egyrészt mélyen elszégyelltem magam. Másrészt meg- kaptam ajándékul olyan útmutatókat, melyek mindenkinek szólnak. Hogy jövök én ahhoz, hogy ezeket megtartsam magamnak?
A történet fajgyűlöletről szól. Égbekiáltóan aljas bebörtönzéséről egy olyan embernek, aki soha nem ártott senkinek. Ami most belőle ránk tartozik, az az, hogyan tartotta meg egy ember EMBERIEN önmagát
Ha ő ezt nem teszi, hiába bármilyen erőfeszítés. Nem egy tettre kész, lelkileg betonerős, tiszta ember igaza győz húsz év letöltött után, hanem egy roncs megrohad a rácsok mögött.
Nekünk is vannak rácsaink, ha nem látszanak, akkor is. Ezek között kell tisztán megmaradni. Nyávogunk, mint a szerelmes kandúr. Milyen alapon nem tetszik, ami van ,amiben élünk, amivel ütközünk?
Rubin Carter „ Hurrikán ”először megtanult csak az elméjében létezni. Mivel falat bontani nem volt lehetősége, lebontotta a saját
falait. Megfordította a napokat.
Éjjel volt fent, nappal kizárta magát a külvilágból. Nem fogadott el semmit, nem vett részt rácson belüli csencselésben, mutyizásban.
Maradt a cellában-fehér pizsamában, mert ezt engedélyezték neki és olvasott, ízekre szedte az ellene felhozott mocsoktömeget.
Megtalálni saját magamat, megtalálni a hitemet, megtalálni az igazságomat.
Ezen töprenkedtem én, de készen a számba adták. Ő 45472 lett, az igazságszolgáltatásnak. Belül soha nem lett 45472, soha.
Belül a tudata világított,fényesen: Rubin Carter „Hurrikán”.
Nem elfogadni semmit, hogy önmagam lehessek.
Az út hosszú volt. Odáig fajult a némaság, hogy önmagával, saját belső énjével folytatott vitákat. Ezen is túllépett. Amikor belül már erős volt, lelki harmóniája nem volt bontható, akkor vált képessé a nyitásra mások felé. Egyedül el vagyunk veszve, de fontos:nyitni lehet, kérni nem szabad.

Aki föl akar segíteni teszi magától. Azért teszi, mert hisz benned, hisz az igazadban, hisz az emberségedben.Úgy nem lehet, hogy segíts már fel, kérlek szépen! Ha elestél látszik az, hogy érdemes vagy a fölsegítésre.
Itt nehogy félreértés essék. A példa túl kemény. Világért sem akarnám analógiába hozni a közönséges, mindennapi, társadalmi léttel.
Magam is tudom, hogy nem vonulhatunk ki az erdőbe.
Szabályok vannak, írottak, íratlanok, be kell tartani mese nincs.
Az én-fejlődés és fejlesztés viszont piszokul nehezen mászható
Garádics. Attól, hogy rossz az egyensúlyom, fel kell mennem a mozgólépcsőn. Nem egészen diadalmenet, de végrehajtható.
Saját gyengeségeinkkel, beszerzett szervi és lelki sérüléseinkkel nem gyötörhetünk örökké másokat.
A tudati fejlettség állapota az élethelyzet adta egyedüllét hasznosítása. Nagyon mélyről jöttem vissza.
Majd évtized távlatából mondhatom: kiváló orvosom volt Meghallgatott, ez már eleve segítség, amikor értő fülnek beszélsz. Utána közölte: - Oldja meg maga -
Bizonyisten ezt mondta. Megoldottam. Lépésről lépésre. Tökéletes soha nem leszek már (a fiatal énemhez képest, meg a teljesen egészségeshez képest), de olyan vagyok, mint egy értelmes lény.
Megtanultam a generált félelmektől megszabadulni. Aki volt benne, tudja milyen állapot. Volt kurázsi, hogy parancsot adjak a rossz irányba forgó agytekervénynek: most itt megálltunk.
Értelmes parancsot csak értelmes agy teljesít, tehát ez is sikerélmény. Bosszúságon felülemelkedni, jaj, az nagyon ádáz küzdelem.
Eltenni fiókba a sérelmet. Nem dédelgetés céljából! Bezárni, elfelejteni. Dühöng az ember néha, természetesen, fáradt gőze kívánkozik kifelé.
Ha ezzel elpárolog, célt értünk. Ha érlelünk, forralunk, nagyon gusztustalan példányokká válhatunk, jó erre vigyázni.
Meg kell az embereket szólítani, megkérdezni azokat, akikkel a napjaink úgyis rendszeresen összefuttatnak bennünket. Nagyon sok barátságos emberre leltem így.
Nem kellett tolakodni. A kérdezz-felelek olyan emberi játszma, amiről azonnal kiderül, megy, vagy nem megy. Az elsorvadó beszélgetéseket hagyni kell kiszáradni. Nem összeillő közlekedésmódok találkoztak.
Tudni kell ezt felismerni és angolosan balfenéken távozni, észrevétlenül.
Olyan pszichés beteggel volt alkalmam sűrűn találkozni, aki önnön gyengeségétől rettegve bezárkózik a csigaházába. Szörnyűségek születnek ebből. Nem ír alá semmit, mert azt látják. Nem vesz poharat a kezébe, mert úgyis ki fog borulni.
Nem fizet pénztárnál, mert vagy föl kell szedni a visszajárót, vagy káryás fizetésnél kódot kell ütni, majd ismét a szörnyű aláírás - tortúra.
Felelősségem teljes tudatában jelentem ki, abban a pillanatban, hogy nyíltan bekonferáljuk a saját gyöngeségünket, mindenki a legkészségesebben siet segítségünkre. Agyonhajszolt pénztárosnő nyugtatott: - Csak nyugodtan, ezt mindenki ki tudja várni! -
Azért, mert bevallom, hogy nem biztos a kezem, hogy nem látok szemüveg nélkül közelre, hogy rosszul fogtam meg valamit.
Én megtanultam mosolyogva beismerni, mi megy nehezen.
Mindenütt szeretetet, segítséget, megértést kapok.
Esküszöm jobb, mintha teljesen koppos lennék.
A JÓ szándéka belül mindenkiben megvan. Ott alszik legbelül.
Azonnal felszínre tör, ha látszik, hogy valaki erre a megértésre rászorul. Mellesleg dupla öröm, mert ő még tudja, amit én már annyira nem….
Ez nem káröröm, dehogy. Csak egyszerűen jobbnak lenni – akár apróságokban is – nagylelkűvé tesz.
Tudom, hogy nem tőlem lett hegyesebb a piramis. Azt is tudom, hogy soha nem fogom megérteni a relativitás elméletét.
De azt tudom,mekkora utat tettem meg a fellengzős „ ki ha én nem ” állapottól, ami minden fiatal és egészséges ember természetes sajátja, a belátás és megértés küszöbéig. Hogy közben öreg is
lettem, meg kicsit hülye is, nem számít, mert van fedezetem erre a tulajdonra.
Tudom a sokat látott fejemmel, hogy soha nem leszek 45472.
Én – én vagyok, az is maradok, amíg be nem teszik a két maréknyi port a fiam mellé.
És oda sem a 45472 lesz betéve, hanem én, akiből ez az egy van és soha nem lesz másik.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man