Ima egy emberhez

Virágot kaptam életemben. Sokaktól és tengernyi sokat.
Mostanra annak van értéke,ha én veszem,hozom magammal.
Valahogy az egész adás-kapás aranyfedezete – oda.
Pofán csapták a virág lényegének misztériumát.
Ezért így benne többé nem hiszek. Kitaláltam hogyan is jó ez. Hogyan élhető – veled.

Most megfordul az eddigi szokások sora. Most virágot én adok, s neked. Ne lepődj meg nagyon, figyelj csak, át kell adnom hozzá az üzenetet. A virág most én vagyok. Bólogató, súlyos, illatos csokor. Hófehér, nektárja mézédes, kicsit már túl is érett. (Részegült méhecskék megvesznének érte.)
Ezt a nagy nehezet rakom bele az öledbe.
A súlyos,illatos fejek mesélnek rólam. Mennyit árva voltam, mennyire kifosztott, s egyszer mily visszavonhatatlan ostoba. Lehet,hogy a lecsurgó méz a ruhádat is össze-vissza ragasztja. Súlyos az emlék, csordul, ami fáj. Ezért ragadtat ámulásra engem a belőled áradó nyugalmas férfi-báj.
Úgy nézed, ahogy van. Semmi mellékes, fölösleges téged aztán végképp nem érdekel. Bevallom, nem mindig könnyű velem.
Te ezt lekerekíted. Ennek az a titka, hogy sápadtan és szürkén, sőt kisírva, akkor is ugyanaz maradok neked.
Csapzott bánataim eléd terítettem, mint egy furcsa, tarka szőnyeget. Te egyszerűen végigmentél rajta. Nem volt neked semmi, de semmi furcsa, bólintottál, s megfogtad a kezem.
Még nem merem elhinni magamnak, hogy mindez ilyen, s ennyire egyszerű lenne. Mindig beleakadok valamibe, persze.
De melletted nem lehet nem nevetni. Melletted tilos boldogtalannak lenni. Úgy vagy összerakva – (biztos a szép szakállas Ember akarta így). Amikor belefakulok a nincs-félelembe, a te derűd mindig kiráncigál, s eligazít.
Együtt zseblámpázzuk most az életünket, próbáljuk élni, úgy ahogy lehet. Életünket hordó édes, kedves, sokszor keserves terheink csörögnek még utánunk. De a békére mind a ketten végre nagyon vágyunk.
Más a vágy és más a már meglelt bizalom. Lépcsőn kell mászni minden ilyesfajta úton. Nem sima, nem járda, buktatós erdei út. Viszont harapható levegője, zöld lombmilliárdja is mind csak mielénk fut. Valamit rendbe kéne tenni még.
Aztán kéne egy nagy tüzet magunknak gyújtani. Csodálni benne narancs lángokat. Melegíteni fázó tagokat. Beléd karolva nézni, mélyen, milyen szép, ha pattog a parázs. Ebbe a tűzbe talán a virágot beleejtve új életre lehetne kelni.
Minden rettentőt el lehet feledni. Elégne a mézízű virág.
Benne a bánat, kétség, elesettség, a sok szívnyomor.

Virág tehát már nem kell. Tűz kell, tisztító és sok sok meleg. Szívünkben tanyát ver az örök béke. Akarom,mindenütt ott legyek veled.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man